Arra születtem, hogy anya legyek. Már egészen kicsi koromtól azt tanultam, hogyan kell pólyázni, ringatni, főzni – és mindent, ami ahhoz kell, hogy jó anya legyek. Amikor megszületett a gyerekem, mégis alig bírtam végigcsinálni a napokat. Folyamatos pánikban voltam, olyan forgatókönyveket gyártottam a fejemben, amik egészen valóságosnak tűntek. Képtelen voltam az utca végéig elsétálni a gyermekemmel, mert attól féltem, hogy kiesik a babakocsiból vagy ránk támad egy medve. Akkor még nem tudtam, hogy szülés utáni szorongással és depresszióval küzdök. És azt gondoltam, hogy csak velem van a hiba, más nem érzi így magát egy pici babával. Ez azonban nem igaz.
A kutatások szerint a nők 18 százaléka tapasztal szorongásos tüneteket szülés után. 35 százalékuknál alakulnak ki a szülés utáni depresszió tünetei, és az sincs kizárva, hogy valakinél mindkettő megjelenjen egyszerre.
Kértem segítséget. Az édesanyám rendszeresen meglátogatott minket, de még teljes munkaidőben dolgozott, így csak rövidebb időszakokra tudott beugrani. Inkább ő hívott át engem a babával magához egy hétre, és amikor a férjem értünk jött, hogy hazavigyen minket a vidéki otthonunkba, azzal üdvözöltem: „olyan érzés hazamenni, mintha ez lenne a halálos ítéletem”.
Nem tudtam elképzelni ismét, hogy bezárva legyek a semmi közepén – legalábbis akkor így éreztem – egy kólikás kisbabával, ahol senki nincs a közelben, aki meghallaná, ha segítségért sír. Vagy én sírok.
A férjem azt válaszolta: „nagyon szörnyű ilyet mondani”. Igaza is volt, de akkor nem tudtam még megfogalmazni, hogy nem vele van a baj, hanem bennem van valami rossz és veszélyes érzés.
Beszéltem a szülész-nőgyógyászommal, aki letolta magáról a panaszaimat. Elmondtam neki, hogy nem tudok aludni, hónapok óta alig hunytam le a szemem, és még amikor a baba alszik, én akkor is ébren fekszem, folyamatos készültségi állapotban, folyamatosan hegyezem a fülem, nem hallok-e veszélyt valahonnan, mert meg vagyok győződve róla, hogy valami rossz fog történni. Nem mondott semmit, csak a fizikai sebekkel törődött, amiket a szülés hagyott rajtam, a láthatatlan sebhelyekkel nem.
Reggelente, amikor a férjem odahoztam hozzám a kisbabánkat, mielőtt dolgozni ment volna, muszáj volt meggyőznöm magamat arról, hogy van értelme kikelni az ágyból. Tényleg volt. Én voltam ott egyedül, aki gondoskodhatott a babáról. Listát készítettem a teendőkről, a jutalom pedig nem más volt azért, ha mindennel végeztem, mint hogy visszafekhettem az ágyba. Semmi mást nem akartam, csak bámulni a plafont a biztonságos takaró alatt, biztonságban az anyaság veszedelmeitől.
Egyszer azzal viccelődtem egy barátomnak, hogy az egyetlen célom az életben ágyba kerülni délután 4-kor. Nem nevetett.
„Ez nem normális. Ez depresszió” – mondta, és elkezdett gyakrabban ellenőrizni, felhívott pletykákkal és történetekkel, folyamatosan kapcsolatban maradt velem. Amit nem mondtam el a barátomnak, vagy bárki másnak, hogy féltem egyedül maradni a gyerekemmel. Féltem, hogy félrenyel, és nem tudom, mit tegyek, féltem, hogy nem nézek oda egy pillanatra, megsérül és meghal.
Egy reggel biztos helyen hagytam a babakocsiban a konyhában, míg kiléptem a tornácra beszélni a kábeltévé szerelővel. Egy perccel később egy üvöltő, vörös fejű gyereket találtam a helyén. Felvettem és megnyugtattam, hogy minden rendben van, és ismét arra gondoltam, hogy megbuktam mint anya. Itt hagytam magára, amit nem tudtam megbocsátani magamnak.
Semmi baja nem volt persze. A valódi probléma az volt, hogy én nem voltam jól. Annyira szerettem ezt az apró embert, és annyira féltem attól, hogy elveszítem, hogy az minden sejtemet kitöltötte. Egy törékeny Fabergé-tojás volt, akit biztonságban kellett tartani, és most, amikor valóban itt volt előttem a feladat, nem álltam rá készen.
Az anyám egyszer csak a világ legbölcsebb embere lett számomra, biztosan beszéltem vele néhány óránként, mert megerősítésre volt szükségem. Az egyik beszélgetésünk alatt azt mondta, minden nap menjek el otthonról. Sétáljak. Vegyek magamnak körömlakkot vagy rúzst, ami emlékeztet arra, hogy nem csak a kisbabám anyja vagyok. És beszéljek a gyermekemhez, mert megérti.
Az édesanyám is szorongással küzdött, és az évekig tartó munka, amivel megtanult együtt élni vele, most nekem segít. Bíztam benne, hogy tudja, miről beszél. Azt tettem, amit mondott. Először nagyon furcsán éreztem magam. Elkezdtem könyvekről, tévéműsorokról beszélni a gyerekemnek, miközben finom ebédet készítettem magunknak.
Elkezdtem személyként tekinteni rá, egy önálló lényként, akinek van humorérzéke. Elkezdtem megismerni a gyermekemet.
Már nem csak egy dolog volt, akit nem érdemlek meg, egy összetett személyiséget láttam, aki sokkal keményebb, mint azt én el tudtam képzelni.
Egyik este, amikor a kisvárosban sétáltunk, találkoztunk a férjem egy kollégájával. A felesége épp egy padon ülve szoptatott, elkezdtünk beszélgetni. Mesélt nekem egy online mamacsoportról, és biztatott, hogy csatlakozzak. Az életem része lett a csoport. Lassan és óvatosan találtam egy közösséget. Elkezdtem gyerekprogramokra járni, találkoztam más nőkkel, akik hasonló nehézségekkel küzdöttek, mint én. Elkezdtem gyógyulni.
Elkezdtem terápiára is járni. A pszichológus végre értette, miről beszélek, és nevet adott az érzéseimnek. Elmagyarázta, hogy a világom hirtelen úgy beszűkült, hogy nem csoda, ha depressziós és szorongó lettem. Végre elkezdtem érteni a kusza érzelmeimet. Ez nem gyógyított meg, de hatalmas lépés volt.
Évek kellettek, mire túltettem magam a szülés utáni szorongáson és depresszión, ami nagyban köszönhető más nők támogatásának. Azt is megértettem, hogy a szorongásom nem tett rossz anyává, soha nem ártottam vele a fiamnak. Sőt, valójában lehet, hogy még erősebbé tette a köztünk lévő kötődést.
Forrás: The Huffington Post Fotó: Unsplash
