A szeretet és elfogadás iránti vágy egyidős az emberiséggel. Ez az egyik legmélyebb programunk, ősidők óta bennünk van, hiszen elsősorban ez biztosította a túlélésünket a közösségeinkben. Manapság már nem vagyunk annyira rászorulva a közvetlen közösségünk befogadására és védelmére, hiszen van saját keresetünk, van zár az ajtónkon, és igénybe vehetünk különböző állami szolgáltatásokat is. De a mai modern körülmények között is változatlanul vágyunk arra, hogy szeressenek és elfogadjanak minket.
Egy korábbi bejegyzésemben már tisztáztunk néhány félreértést az önbizalomról, egy másik bejegyzésemben pedig az önelfogadás körüli zavaros elméleteket jártuk körül. Most pedig nézzünk meg 3 gyakori félreértést a szeretetről és az elfogadásról, és vizsgáljuk meg a mondatok eredeti, valódi jelentését.
1. félreértés: „Az önszeretet az nem önimádat?”
Ez egy nagyon gyakori kérdés. Teljesen érthető a mögötte húzódó kétely, hiszen senki sem szeretne öntelt, arrogáns, pöffeszkedő alaknak tűnni. De szerencsére a válasz: NEM. A helyes önszeretet – amiről korábban már volt szó itt, itt és itt is – nem önteltség és nem arrogancia, hanem egy szeretetteljes kapcsolat önmagaddal. Ilyenkor úgy viszonyulsz magadhoz és úgy is bánsz magaddal, mint a legjobb barátoddal. A legjobb barátodat szoktad szemtől szembe szidni és pocskondiázni, hogy ő milyen béna, buta, ronda, ügyetlen és semmirekellő? Ugye, hogy nem. Mert szereted őt, az ilyen viselkedés pedig nem szeretetből fakad. Ugyanígy, a legjobb barátodtól eltűrnéd azt, hogy pöffeszkedjen feletted és elnyomjon téged? Valószínűleg nem. Ez a viselkedés sem szeretetből fakad.
Az önimádat az, amikor valaki el van telve önmagával és többre tartja magát másoknál – ez legtöbbször valójában kompenzálás. Ilyenkor az illető belül tele van bizonytalansággal, úgy érzi, hogy ő önmagában nem elég jó vagy elég okos vagy elég sikeres, és ezt a belső hiányt egy felduzzasztott egóval próbálja betömni, önvédelemből. Így próbálja eltitkolni mások elől a félelmeit és a bizonytalanságait. Aki szereti önmagát és igazi szeretetkapcsolatban van saját magával, az nem érzi szükségét annak, hogy bármit is kompenzáljon.
2. félreértés: „Az elfogadás azt jelenti, hogy mindenbe beletörődöm, és mindenre tehetetlenül rálegyintek?”
Egy újabb gyakori tévhit. Ha valamit elfogadok, akkor azt már nem is próbálom fejleszteni vagy jobbá tenni, hanem tudomásul veszem, hogy ez a dolog már mindig ilyen marad, nem igaz? Nos, ez az adott helyzettől függ. A két legfontosabb kérdés, amit ilyenkor érdemes feltenni, a következő:
1) Képes vagyok-e teljes egészében én irányítani ezt a dolgot vagy nem?
2) Ez a dolog vajon hajlandó-e megváltozni vagy nem?
Ha a válasz mindkét kérdésünkre IGEN, akkor nyert ügyünk van. Például ha egy képességünkről beszélünk, amit fejleszteni akarunk, akkor egyértelmű, hogy a mi kezünkben van az irányítás. Ilyenkor nem kell beletörődni abba, hogy „hiába, én nem tudok főzni / programozni / ismerkedni / nyilvánosan felszólalni / idegen nyelven beszélni, nekem ez nem megy, én már csak ilyen vagyok”, hiszen ezek tanulható és fejleszthető képességek. És nem utolsósorban önbizalmat is építenek
De ha egy másik ember viselkedését szeretnénk megváltoztatni, az már egész más helyzet. Ugyanis mindig a másik ember dönt arról, hogy ő mit kíván tenni, hogyan kíván viselkedni. Amit mi tehetünk, az az, hogy reagálunk a másik ember viselkedésére, és egyértelműen a tudomására hozzuk, hogy az ő viselkedése hogyan hat ránk (vagy másokra), hogyan érezzük magunkat ilyenkor, és mit lépünk erre. Ilyenkor a másik emberre van bízva a döntés, hogy ennek tudatában a jövőben hogyan kíván viselkedni velünk. Tehát elfogadjuk az ő döntését a saját viselkedését illetően, de határozottan jelezzük neki, hogy a tetteinek bizony vannak következményei. Vagyis hogy nem tűrünk el akármit.
Szerző: Nagy Anikó (pszichológus, coach) Fotó: Getty Images
