Ádám idén lesz 36 éves. Korábban két hosszú párkapcsolata volt, vagyis három, ha már a jelenlegit is múlt időbe tehetjük – ez egyelőre még nincs eldöntve. Ha a szerelmek száma a kérdés, arra már jóval egyértelműbb a válasz: csak egyetlen egyszer érezte azt az elsöprő, szenvedélyes érzést, amiről annyi romantikus film szól, és ami az általános közvélekedés szerint az emberi létezés egyik legjobb és legfontosabb célállapota. Ironikus módon az a kapcsolata volt a legkevésbé boldog. Veszekedések, szakítások és újrakezdések körforgása, igazi „se veled, se nélküled” viszony – egyértelmű volt, hogy nem működik, Ádámnak pedig még nagyon sokáig fájt a szakítás, sőt, talán egy kicsit még ma is fáj. Jelenlegi barátnőjével pár hónappal ezelőtt érkeztek a potenciális véget jelentő vízválasztóhoz, amikor a lány nekiszegezte a gyerekvállalás kérdését. Nagyon szeretne már anya lenni, és Ádám is vágyik valahol az apaságra, de amikor a téma felmerült, kénytelen volt szembenézni vele, hogy az, ami köztük van, nem szerelem. Sosem volt az, és nem is lesz már.
Ennek ellenére a kapcsolat nagyon is működik. Jól megosztják egymás között az otthoni feladatokat, sok a közös érdeklődésük és jókat tudnak beszélgetni egymással. Mindent egybevetve jó társai egymásnak, még akkor is, ha érzelmileg és szexuálisan nincs meg az intenzív kötelék. A modern párkapcsolati és szerelemfelfogás szerint (ez a kettő mára kibogozhatatlanul egybefonódott) egy ilyen párkapcsolatnak azonnal véget kell vetni, hiszen egyértelmű, hogy nem ez a lány „Az Igazi” Ádám életében.
A Nagy Ő mítosza
A legismertebb párkapcsolati szakértőnek számító Esther Perel rávilágít, mennyire hálátlan is a Nagy Ő szerepe. Ahogy ő fogalmaz, a Nagy Ő olyasvalaki, aki képes megragadni a figyelmünket és azt éreztetni velünk, hogy nem kell tovább keresgélnünk, ugyanis megtaláltuk azt a személyt, aki képes minden szükségletünket kielégíteni. Márpedig a modern kultúránkban a szükségletek listája elképesztően hosszúra nyúlt. Perel szerint manapság annyi elvárást támasztunk romantikus partnerünk felé, hogy azt valójában csak egy teljes közösség lenne képes kielégíteni: egyszerre vágyunk legjobb barátra, szenvedélyes szeretőre, intellektuális partnerre, szülőtársra, szakmai coachra, egy olyan személyre, aki mellett mindig szeretve és biztonságban érezzük magunkat, aki mellett sosem vagyunk magányosak. A szakértő szerint fontos belátnunk, hogy ilyen személy nem létezik. Nincs egyetlen ember, aki képes lenne mágikus módon mindent megadni nekünk, amire vágyunk. Ha mindenképpen ragaszkodunk a fogalomhoz, inkább olyan személyre gondoljunk, akit ideálisnak látunk ahhoz, hogy felépítsünk vele egy közös életet, hogy „közös történetet írjunk” – vagyis egy jó partnerre.
Persze senki nem állítja, hogy a szerelemből minden szenvedélyt és érzelmi komponenst ki kellene vennünk, hogy pusztán pragmatikus szempontok alapján hozzunk döntést. Eleve nehéz általánosságokban beszélni valami olyasmiről, amit mindenki szubjektíven él meg – nem tudhatjuk, mit érez az egyik ember, amikor szerelmesnek mondja magát, és hogyan írná le ugyanezt az állapotot valaki teljesen más. Amire támaszkodhatunk, az leginkább a szerelem populáris kultúrában ábrázolt képe, amit leginkább a nagy érzések jellemeznek. Csodálat, feltétel nélküli odaadás, önfeláldozás, és persze a definiálhatatlan mágia. Valószínűleg sokan ugyanebből a képből indulunk ki, amikor a saját megélt érzéseinket próbáljuk hozzámérni a szerelem társadalmilag kívánatos élményéhez.
A szerelem és a romantikus kapcsolatok iránt érzett kollektív lelkesedés egyik legfőbb oka minden bizonnyal az lehet, hogy a jelenség relatíve új keletű. A párkapcsolatok intézményesült formájának számító házasság eredetileg azért jött létre, hogy a nőket a férfiakhoz kösse, ezzel (pontosabban a megcsalás szigorú büntetésével) „garantálva”, hogy a születendő gyermek a férj leszármazottja. A házassággal a nő tulajdonképpen a férfi tulajdona lett, az ókori Görögországban például az apák az alábbi felkiáltással adták férjhez lányaikat: „Ezennel felajánlom neked lányomat, hogy törvényes utódokat szüljön neked.” Később a vallás kisajátította magának a házasság intézményét: ahogyan a római katolikus egyház egyre nagyobb hatalomra tett szert Európában, a házasságok törvényes elismeréséhez szükség lett a papok áldására, és körülbelül a nyolcadik századra a házasság Isten előtt köttetett szent szertartássá vált. A szerelem azonban jóval később került képbe: a késő középkorban született meg a romantikus eszme, ami alapjaiban változtatta meg a házasságok funkcióját, és bár a nők házasságon belüli egyenjogúsága még sokáig (valójában sok helyen a mai napig) nem valósult meg, ekkor indult el az a folyamat, amiből kialakult a házasság ma ismert koncepciója.
Eli Finkel szociálpszichológus a „mindent vagy semmit házasság” kifejezést használja a modern kapcsolatok leírására. Perelhez hasonlóan ő is azt mondja, hogy manapság irreálisan nagy elvárásokat támasztunk partnerünk felé, és ha úgy tűnik, a másik nem képes megfelelni ezeknek, inkább kilépünk a kapcsolatból – a fogyasztói viselkedés analógiájára – egy még jobb, még tökéletesebb kapcsolat reményében. Ez a fogyasztói logika a másik oka annak, hogy sokan úgy érzik, nem érhetik be a legjobbnál kevesebbel. És ha itt megint visszakanyarodunk a „legjobb” vagyis a Nagy Ő populáris definíciójára, máris láthatjuk, mennyire tévútra vihet a romantikus szerelem nevében félredobálni a partnereket és hosszú éveken át várni valami tökéletesre, ami jó eséllyel nem is létezik. Szögezzük le, egyáltalán nem arra utalunk, hogy mindenki érje be egy boldogtalan párkapcsolattal. A kérdés inkább az, hogyan definiáljuk a párkapcsolaton belüli boldogságot.
Boldogan éltek, míg…
A most 32 éves Míra egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jó ötlet összejönni Tamással. Voltak egy-két randin, ahol jól elbeszélgettek egymással, Tamás még néhány egész jó poént is elsütött. Míra helyes, intelligens, érzékeny férfit ismert meg, akivel sok közös témájuk volt, de valahogy hiányzott az a bizonyos szikra. Míra végül egy barátnőjével beszélgetve döntött úgy, hogy mégis ad egy esélyt Tamásnak: rádöbbent, hogy nem tud semmit sem felhozni a férfi ellen, csak annak a megfoghatatlan ideának a hiányát, amiről maga sem tudta, hogy létezik-e, és ha igen, neki szüksége van-e rá. „Ez már három éve történt, azóta együtt vagyunk. Azt kell mondanom, jól döntöttem” – kezdi Míra. „Emlékszem, amikor huszonévesen azt éreztem, olyan szerelmes vagyok, hogy bele tudnék halni, valójában nem voltam boldog. A szerelemmel együtt egy rakás negatív érzés is jött: a féltékenység, a félelem, hogy a másik szakít velem, a bizonytalanság, hogy nem vagyok elég jó. Most azt érzem, van egy stabil társam, akire számíthatok a mindennapokban. És ez egyáltalán nem kis dolog.”
Régi igazság, hogy a vágyaink és a szükségleteink nem mindig egyeznek. A romantikus szerelem érzésével járó felfokozott állapot valóban izgalmas, csodálatos élmény, amit még a nehézségeivel együtt is jó megtapasztalni. Ádám is mindig sajgó szívvel emlékszik majd nagy szerelmére, de most úgy érzi, számára nem ez a boldogsághoz vezető út. „Nagyon szerencsés az, akit egyszerre talál meg a szerelem és a boldogság. Most úgy érzem, el kell fogadnom, hogy én már soha nem leszek szerelmes, miközben tudatosítanom kell magamban, hogy ettől még lehetek boldog.”
Menthetetlenül romantikus
A 30 éves Alíz azt mondja, soha nem fogja feladni. Inkább marad egyedül, mint hogy olyan ember mellett állapodjon meg, akinek a látványa nem ébreszt bizsergést a testében. „Tudom, hogy milyen szerelmesnek lenni, épp ezért nem érem be kevesebbel” – szögezi le a nő. „Biztos vagyok benne, hogy vár rám a szerelem, és ha találkozom az illetővel, mindent meg fogok tenni érte, hogy jól működő, boldog párkapcsolatunk legyen.”
Néhány éve járta be a világot a hír, hogy az elmagányosodás járványától szenvedő Japánban romantikus partner helyett barátaikkal házasodnak össze a fiatalok. Bár az elképzelés távol áll a szerelem ideájától, egyáltalán nem tűnik akkora őrültségnek, ha azt nézzük, mi van a mérleg másik serpenyőjében – vagyis az egyedüllét. Természetes, hogy a boldog szerelem az első választás a legtöbb ember számára. A kérdés az, mi a teendő akkor, amikor az évek egyre múlnak, de a Nagy Ő nem jön el? Megtaláljuk a boldogságot a szerelem nélkül, vagy inkább egyedül maradunk? A döntés egyáltalán nem egyszerű, és természetesen mindenkinek joga van a saját elképzelései mentén meghozni. De miközben a párkapcsolatokon és a szerelmen töprengünk, érdemes lehet kicsit tudatosabban foglalkozni azokkal a fogyasztói társadalom által teremtett romantikus mítoszokkal, amik a mi vágyainkat is jelentősen (át)formálták.
Forrás: The Atlantic, New Yorker, Esther Perel, Fotó: Getty Images
