1922. június 17-e van, és két középkorú férfi – egyikük alacsony és zömök, másikuk magas és testes, és rozmárbajszot visel – a New Jersey állambeli Atlantic City strandján üldögél. Ők Harry Houdini és Arthur Conan Doyle – és az este végére barátságuk már soha többé nem lesz ugyanolyan.
Úgy ért véget, ahogyan kezdődött: egy szeánsszal. A londoni gazdag elit körében akkoriban nagy divat volt a spiritizmus. Conan Doyle szilárdan hitt benne, hetente öt-hat összejövetelen is részt vett. Még azt is állította, hogy a felesége, Jean szintén rendelkezik némi látnoki tehetséggel, aki kapcsolatban áll egy szellemvezetővel, Phineasszal, aki megmondja, hol éljenek, és mikor utazzanak.
Houdini ezzel szemben szkeptikus volt, ennek ellenére mindig azt állította, hogy nyitottan gondolkodik. Ezért két évvel korábbi angliai látogatása során felvette a kapcsolatot Conan Doyle-lal, hogy megvitassa a témában nemrég megjelent könyvét. 1922-ben Conan Doyle éppen az amerikai könyvturnéja közepén járt, és meghívta Houdinit, hogy csatlakozzon hozzá Atlantic Cityben.
Harry Houdini és Arthur Conan Doyle barátságának egy szeánsz vetett véget (Fotó: Wikipédia)
A látogatás barátságosan kezdődött, például Houdini (született Weisz Erik) segített megtanítani Conan Doyle fiait búvárkodni. A csoport éppen a tengerparton pihent, amikor Conan Doyle úgy döntött, hogy meghívja Houdinit a hotelszobájába egy rögtönzött szeánszra, ahol Jean volt a médium. Tudta, hogy Houdini elhunyt édesanyját gyászolja, és remélte, hogy a felesége képes lesz kapcsolatot teremteni a túlvilággal.
Szellemidézés miatt lett vége
Így hát visszatértek az Ambassador Hotelbe, behúzták a függönyt, és várták, hogy megjöjjön az ihlet a szellemidézéshez. Jean egyfajta transzban ült, egyik kezében ceruzával, míg a férfiak csak ültek és figyeltek. A nő a tollat az írótömb fölé tartva ült, majd a keze vadul repkedni kezdett a lapon. „Ó, drágám, hála Istennek, végre sikerült – kezdte írni a „szellem”. – Már annyiszor próbálkoztam, most nagyon boldog vagyok…” A szeánsz végére Jean mintegy húsz oldalt írt tele szögletes, kaotikus szavakkal.
A férje teljesen el volt bűvölve, de Houdini nem volt annyira lenyűgözve.
Miért vallotta volna magát kereszténynek az anyja, aki zsidó volt? Hogyan írhatta ez a magyar bevándorló az üzeneteit tökéletes angolsággal – egy olyan nyelven, amelyet soha nem tanult meg? És miért nem vette a fáradságot, hogy megemlítse, hogy pont aznap volt a születésnapja?
Ha először találkozunk ezzel a két emberrel, megbocsátható, ha azt várjuk, hogy Conan Doyle a kritikusabb gondolkodó. Mégis a hivatásos illuzionista, egy magyar bevándorló, aki csupán tizenkét éves koráig járt iskolába, volt az, aki átlátott a csaláson.
Az intelligencia nem garancia
Míg a pszichológiai kutatások évtizedek óta dokumentálják az emberiség irracionálisabb hajlamait, a tudósok csak nemrégiben kezdték el mérni, hogy ez az irracionalitás hogyan változik az egyes emberek között, és hogy ez az eltérés összefügg-e az intelligencia mérésével.
Azt találták, hogy a kettő korántsem áll tökéletes korrelációban: lehetséges, hogy valaki nagyon magas IQ-val rendelkezik, miközben a racionalitás ezen új tesztjein rosszul teljesít – ez a diszracionalitás néven ismert eltérés. Sőt, vannak olyan helyzetek, amelyekben
az intelligencia és az iskolázottság néha eltúlozza és felerősíti a hibákat.
A diszracionalitás gyökerei két izraeli kutató, Daniel Kahneman és Amos Tversky mára legendássá vált munkájában találhatók, akik számos olyan kognitív torzítást és heurisztikát (gyors és egyszerű szabályt) azonosítottak, amelyek elferdíthetik az érvelésünket.
Lehetséges, hogy valaki nagyon magas IQ-val rendelkezik, miközben a racionalitás ezen új tesztjein rosszul teljesít (Fotó: Canva)
Az egyik legmeglepőbb kísérletükben arra kérték a résztvevőket, hogy pörgessenek meg egy „szerencsekereket”, amely egy 1 és 100 közötti számra mutatott, mielőtt általános ismeretekkel kapcsolatos kérdéseket tettek volna fel (például meg kellett becsülniük az ENSZ-ben képviselt afrikai országok számát).
A szerencsekeréknek természetesen nem lett volna szabad befolyásolnia a válaszokat, de a hatás mégis igen mélyreható volt. Minél kisebb volt a szám a szerencsekeréken, annál kisebb volt a becslésük: az önkényes érték egy számot ültetett el a fejükben, „lehorgonyozva” az ítéletüket.
Senki sem ússza meg a befolyásolást
Valószínűleg már mi is sokszor beleestünk korábban ebbe a „csapdába”, amikor leárazások alkalmával vásároltunk. Tegyük fel, hogy új tévét keresünk. Arra számítottunk, hogy százötvenezer forint körüli összeget fogsz fizetni, de aztán bukkansz egy igazán jó akcióra: egy háromszázezres terméket leáraztak kétszázezerre. Az eredeti árat látva lehorgonyozódik a felfogásunk arról, hogy mi is az elfogadható ár, amit kifizethetünk, ami azt jelenti, hogy az eredeti költségvetésünk fölé megyünk.
További figyelemre méltó elfogultságok közé tartozik a keretezés (az a tény, hogy az információ megfogalmazása alapján megváltoztathatjuk a véleményünket), az elsüllyedt költségek tévhite (vonakodunk feladni egy sikertelen befektetést, még akkor is, ha többet veszítünk, ha megpróbáljuk fenntartani), és a szerencsejátékos tévhite (az a meggyőződés, hogy ha a rulettkerék fekete színűre állt, akkor a következő alkalommal nagyobb valószínűséggel piros színűre fog állni, pedig a valószínűség – természetesen – pontosan ugyanaz marad.)
E megállapítások alapján számos kognitív tudós két kategóriába sorolja a gondolkodásunkat: 1. rendszer, azaz az intuitív, automatikus, „gyors gondolkodás”, amely a tudattalan előítéletek áldozata lehet; és a 2. rendszer, a „lassú”, analitikusabb, mérlegelő gondolkodás”.
E szerint a kettős folyamatelméletnek nevezett nézet szerint sok irracionális döntésünk akkor születik, amikor túlságosan az 1-es rendszerre támaszkodunk, és hagyjuk, hogy ezek az előítéletek elhomályosítsák az ítélőképességünket.
A személyiségünk is befolyásolja?
Nehéz túlbecsülni ennek a munkának a hatását, de Kahneman és Tversky korai tanulmányai közül egyik sem vizsgálta, hogy irracionalitásunk személyenként változik-e. Vannak olyan emberek, akik fogékonyabbak ezekre az előítéletekre, míg mások immunisak? És hogyan kapcsolódnak ezek a hajlamok az általános intelligenciánkhoz?
Conan Doyle története azért meglepő, mert intuitív módon azt várjuk, hogy az intelligensebb emberek, akiknek nagyobb az analitikus elméjük, racionálisabban cselekszenek – de ahogy Tversky és Kahneman kimutatta, az intuíciónk csalóka lehet.
Ha meg akarjuk érteni, hogy az okos emberek miért tesznek ostoba dolgokat, ezek létfontosságú kérdések.
A Cambridge-i Egyetemen 1991-ben egy kanadai pszichológus, Keith Stanovich úgy döntött, hogy a Cambridge-i Egyetemen töltött szabadsága alatt ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Felesége tanulási nehézségekre szakosodott, ezért már régóta érdekelte, hogy egyes mentális képességek milyen módon maradhatnak el másoktól, és gyanította, hogy a racionalitás sem lesz másként. Az eredmény egy nagy hatású tanulmány lett, amely a diszracionalitás gondolatát más rendellenességek, például a diszlexia és a diszkalkulia közvetlen párhuzamaként vezette be.
Ez egy provokatív koncepció volt – nagy pofon az elfogultságot vizsgáló összes kutatónak. „Fel akartam rázni a területet, hogy rájöjjön, figyelmen kívül hagyta az egyéni különbségeket” – mondta Stanovich.
A kutató hangsúlyozza, hogy a diszracionalitás nem csak az 1-es rendszerű gondolkodásra korlátozódik. Még ha eléggé reflektívek is vagyunk ahhoz, hogy felismerjük, ha az intuíciónk téves, és felülbíráljuk azt, előfordulhat, hogy nem használjuk a megfelelő „elmeprogramot” – azt a tudást és hozzáállást, amelynek lehetővé kellene tennie számunkra, hogy helyesen érveljünk.
Ha például olyan emberek között növünk fel, akik bizalmatlanok a tudósokkal szemben, akkor kialakulhat bennünk az a tendencia, hogy figyelmen kívül hagyjuk az empirikus bizonyítékokat, miközben a bizonyítatlan elméletekben bízunk.
A magasabb intelligencia nem feltétlenül akadályozná meg ezen attitűdök kialakulását, sőt az is lehetséges, hogy a nagyobb tanulási képességünk miatt aztán egyre több és több „tényt” halmozunk fel a nézeteink alátámasztására.
Intelligencia és racionalitás
Stanovich eddig több mint két évtizedet töltött azzal, hogy gondosan ellenőrzött kísérletek sorával építette tovább a diszracionalitás fogalmát.
Ahhoz, hogy megértsük az eredményeit, szükségünk van néhány alapvető statisztikai elméletre. A pszichológiában és más tudományokban a két változó közötti kapcsolatot általában 0 és 1 közötti korrelációs együtthatóval fejezik ki.
A tökéletes korreláció értéke 1 lenne (a két paraméter lényegében ugyanazt a dolgot mérné); ez az emberi egészséggel és viselkedéssel kapcsolatos legtöbb tanulmány esetében (amelyeket nagyon sok változó határoz meg) irreális, de sok tudós „mérsékelt” korrelációnak tekinti a 0,4 és 0,59 közötti értéket.
E mérőszámok alkalmazásával Stanovich azt találta, hogy a racionalitás és az intelligencia közötti összefüggések általában nagyon gyengék.
A SAT-pontszámok (ez az amerikai iskolarendszerben az érettségi/egyetemi felvételi pontszám neve) például mindössze 0,19-es korrelációt mutattak a lehorgonyzás mérőszámaival. Úgy tűnt, hogy az intelligencia abban a kérdésben is csak csekély szerepet játszik, hogy hajlandóak vagyunk-e késleltetni az azonnali kielégülést egy jövőbeli nagyobb jutalomért, vagy inkább a kisebb jutalmat részesítjük előnyben hamarabb – ez az „időbeli diszkontálás” néven ismert tendencia.
Az egyik tesztben az SAT-pontszámokkal való korreláció mindössze 0,02 volt. Ez rendkívül szerény korreláció egy olyan tulajdonság esetében, amelyről sokan azt feltételezhetik, hogy együtt jár a nagyobb analitikus gondolkodással. A Concorde-effektusnak is nevezett elsüllyedt költség csapda (angolul sunk cost bias, amikor csak azért ragaszkodunk valamihez, mert már pénzt, időt és energiát öltünk bele) szintén szinte semmilyen kapcsolatot nem mutat a SAT-pontszámokkal.
Az intelligensek azt hiszik, hogy nem tévedhetnek
Legalább az intelligensebb emberek megtanulják felismerni ezeket a hibákat?
A valóságban a legtöbb ember azt feltételezi, hogy kevésbé sebezhető, mint mások.
És ez ugyanúgy igaz az „okosabb” résztvevőkre is. Sőt, Stanovich a klasszikus kognitív torzításokat vizsgáló egyik kísérletsorozatban azt találta, hogy a magasabb SAT-pontszámmal rendelkező emberek valójában valamivel nagyobb „torzítási vakfoltot” mutattak ki, mint a tudományos szempontból kevésbé tehetséges emberek.
„A nagyobb kognitív képességekkel rendelkező felnőttek tisztában vannak intellektuális státuszukkal, és elvárják, hogy a legtöbb kognitív feladatban másoknál jobb teljesítményt nyújtsanak – mondta Stanovich. – Mivel ezek a kognitív torzítások lényegében kognitív feladatokként jelennek meg számukra, elvárják, hogy azokban is jobban teljesítsenek.”
Minél okosabbak vagyunk, annál többet „agyalunk” – emiatt nehezebb a racionális döntés (Fotó: Canva)
Stanovich mostanra számos ilyen mérőszámot finomított és egyesített egyetlen tesztben, amelyet informálisan „racionalitási hányadosnak” neveznek. Hangsúlyozza, hogy nem kívánja leértékelni az intelligenciateszteket – szerinte „elég jól működnek arra, amire valóak” –, hanem azt szeretné elérni, hogy jobban megértsük ezeket az egyéb kognitív képességeket, amelyek szintén meghatározhatják a döntéshozatalunkat, és egyenrangúvá tegyük őket a kognitív képességek meglévő mérőeszközeivel.
Teszteld, hogy rád hogy hat!
Ízelítőül tekintsük meg a következő kérdést, amely a „hitbeli előítéletet” hivatott tesztelni. A feladat az, hogy mérlegeljük, hogy csupán a nyitó két állítás alapján logikus-e a következtetés.
Minden élőlénynek vízre van szüksége.
A rózsáknak vízre van szükségük.
A rózsa tehát élőlény.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Mit válaszoltunk? Stanovich munkája szerint az egyetemi hallgatók 70 százaléka szerint ez egy érvényes érv. Pedig nem az, hiszen az első premissza csak annyit mond, hogy „minden élőlénynek vízre van szüksége” – nem pedig azt, hogy „minden vízigényes dolog élő”.
Ha még mindig nem értjük, hogy ennek miért van értelme, hasonlítsuk össze a következő állításokkal:
Minden rovarnak oxigénre van szüksége.
Az egereknek oxigénre van szükségük.
Az egerek tehát rovarok.
A két állítás logikája pontosan ugyanaz, de sokkal könnyebb észrevenni az érvelés hibáját, ha a következtetés ütközik a meglévő tudásunkkal. Az első példában azonban félre kell tennünk az előítéleteinket, és alaposan és kritikusan el kell gondolkodnunk a szóban forgó konkrét állításokról – hogy ne higgyük, hogy az érvelés helyes, csak azért, mert a következtetés összhangban van azzal, amit már tudunk.
Rosszak az IQ-tesztek?
Amikor ezeket az alteszteket kombinálta, Stanovich azt találta, hogy az általános korreláció a kognitív képességek általánosan használt mérőeszközeivel gyakran mérsékelt volt: az egyik tesztcsoport esetében a korrelációs együttható a SAT-tesztekkel például 0,47 körül volt.
Némi átfedés várható volt, különösen annak fényében, hogy a racionalitási hányados számos mérőszámát, például a valószínűségi gondolkodást, a matematikai képességek és a megismerés más, akadémiai tesztekkel mért aspektusai segítik.
„De ez még mindig elég teret hagy a racionalitás és az intelligencia közötti eltéréseknek, amelyek ahhoz vezetnek, hogy az okos emberek ostobán viselkednek” – mondta Stanovich. Eredményei illeszkednek számos más, a közelmúltban elért eredményhez, amelyek azt mutatják, hogy
a kritikus gondolkodás és az intelligencia két különböző entitást képvisel,
és hogy a döntéshozatal ezen egyéb mérőszámai hasznos előrejelzői lehetnek a valós viselkedésnek.
További fejlesztéssel a racionalitási hányadost a munkaerő-toborzás során is lehetne használni a potenciális alkalmazottak döntéshozatalának minőségének értékelésére; Stanovich elmondta, hogy máris jelentős érdeklődés mutatkozott ügyvédi irodák, pénzintézetek és vezetői fejvadászok részéről.
Stanovich reméli, hogy tesztje hasznos eszköz lehet annak felmérésére is, hogy a diákok gondolkodásmódja hogyan változik az iskolai vagy egyetemi tanfolyam során. „Számomra ez lenne az egyik legizgalmasabb felhasználási lehetőség” – mondta Stanovich. Ezekkel az adatokkal aztán megvizsgálhatná, hogy mely beavatkozások a legsikeresebbek a racionálisabb gondolkodási stílusok kialakításában.
Ezért hitt Arthur Conan Doyle a szeánszokban
Ha visszatérünk az Atlantic City-i szeánszhoz, Arthur Conan Doyle viselkedése minden bizonnyal jól illeszkedik a diszracionalitás elméleteibe. A kettős folyamatú (gyors/lassú gondolkodás) elméletek szerint ez egyszerűen a kognitív fösvénységnek tudható be. A paranormális dolgokban hívő emberek a zsigeri érzéseikre és intuícióikra hagyatkozva gondolkodnak hiedelmeik forrásairól, ahelyett, hogy analitikus, kritikus módon érvelnének.
Ez talán igaz lehet sok olyan emberre, akinek homályosabb, kevésbé jól körülhatárolt hite van, de Conan Doyle életrajzának vannak olyan sajátos elemei, amelyek arra utalnak, hogy viselkedése nem magyarázható meg ilyen egyszerűen. Gyakran úgy tűnt, mintha a 2. rendszerből származó analitikus érvelést használta volna a véleményének racionalizálására és a bizonyítékok elutasítására.
Ahelyett, hogy túl keveset gondolkodott volna, inkább túl sokat agyalt.
A pszichológusok ezt „motivált érvelésnek” nevezik: ez egyfajta érzelmekkel teli gondolkodásmód, amely arra késztet minket, hogy leromboljuk a meggyőződésünket megkérdőjelező bizonyítékokat, és egyre díszesebb érveket építsünk fel a meggyőződésünk igazolására.
Ez különösen akkor jelent problémát, ha egy meggyőződés identitásunk középpontjában áll, és ilyen körülmények között a nagyobb intelligencia és műveltség valójában növelheti az ostoba gondolkodást. (Ez hasonlít Stanovich „fertőzött elmeprogram” fogalmához: azaz amikor agyunkat „megfertőzte” egy irracionális gondolat, amely aztán elferdíti későbbi gondolkodásunkat.)
Minél okosabbak vagyunk, annál nagyobb a rizikó
Vegyük például az emberek meggyőződését olyan kérdésekkel kapcsolatban, mint például az éghajlatváltozás. A demokraták körében a minta pontosan olyan, mint ahogyan azt remélni lehetett: minél iskolázottabb valaki, annál valószínűbb, hogy támogatja a tudományos bizonyítékokat, amelyek szerint az ember által okozott szén-dioxid-kibocsátás a globális felmelegedéshez vezet. A republikánusok körében azonban éppen az ellenkezője igaz:
minél iskolázottabb valaki, annál kevésbé valószínű, hogy elfogadja a tudományos bizonyítékokat.
Ugyanez a polarizáció számos más, feszültséggel teli kérdésben is megfigyelhető, mint például az őssejtkutatás vagy az evolúció és a kreacionizmus, ahol a képzettebb egyének a meglévő véleményük védelmére használják az agyukat, még akkor is, ha nem értenek egyet a tudományos konszenzussal. Ez megfigyelhető bizonyos politikai összeesküvés-elméletekről alkotott hiedelmekben is. Amikor bizonyos szilárdan tartott hiedelmekről van szó, a magasabb intelligencia és tudás inkább a propaganda eszköze, mint az igazságkeresésé, ami felerősíti tévedéseinket.
A magasabb intelligencia és tudás inkább a propaganda eszköze, mint az igazságkeresésé, ami felerősíti tévedéseinket – ezért sem tud egyetérteni a két ellentétes oldal (Fotó: Canva)
A sajnálatos következtetés az, hogy még ha általában véve racionálisak is vagyunk, lehetséges, hogy bizonyos, számunkra legfontosabb kérdésekben hajlamosak vagyunk hibásan érvelni. Conan Doyle hite minden bizonnyal ilyen volt: úgy tűnik, a spiritualizmus egész életében hatalmas vigaszt nyújtott neki.
Az egyre nyilvánvalóbbá váló nézeteltérésüket követően Houdini elvesztette minden tiszteletét Conan Doyle iránt; a barátságot abban a hitben kezdte, hogy az író „szellemi óriás”, és azzal fejezte be, hogy azt írta, „az embernek féleszűnek kell lennie, hogy elhiggye ezeket a dolgokat”. De tekintve, amit ma már tudunk a racionalitásról, éppen az ellenkezője lehet igaz:
csak egy szellemi óriás lehet képes elhinni ilyen dolgokat.
Részlet David Robson: The Intelligence Trap: Why Smart People Make Dumb Mistakes (Az intelligencia csapdája: Miért követnek el ostoba hibákat az okos emberek) című könyvéből. Kiadó: W. W. Norton & Company, Inc., 2019.
Forrás: Popular Science Fotó:
