A nemrégiben bemutatott Előző életek (Past Lives) egy olyan dilemmát feszeget, amihez valószínűleg minden ember képes kapcsolódni, aki volt már valaha szerelmes. Milyen kapcsolat marad – ha marad – két ember között, akik valaha szerették egymást, de az élet egészen másfelé sodorta őket? A filmben még a tét nélküli gyerekkori szerelem is olyan erős élménynek bizonyul, hogy a kilométerek, sőt kultúrák által évtizedekre elválasztott felek számára is felkavaró az újratalálkozás.
Persze a filmbeli Nora és Hae Sung történeténél sem szabad megfeledkezni az egyedi részletektől, amik meghatározzák egy ilyen találkozás érzelmi színezetét. A gyerekkori szerelem ártatlan, nosztalgikus varázsa visszavágyódást ébreszt, míg a későbbi szerelmeknél már sok sérülés is rakódhat a jó érzésekre. Nem mindegy, hogy hány évig voltunk együtt valakivel, hogyan váltunk el egymástól és milyen élményeket őrzünk a párkapcsolatból. Ezzel együtt az emberiséget nagyjából a romantikus szerelem koncepciójának megjelenése óta foglalkoztatja a kérdés: milyen kapcsolatot őrizhetünk az exünkkel a szakítás után?
„Egy ex soha nem lesz közömbös”
Éva már tíz éve házas, férjével két gyereket nevelnek. Annak idején viszonylag sok párkapcsolata volt, nagy szerelmek és nagy szakítások váltották egymást az egyetemi évek alatt. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szoktak eszembe jutni az exeim” – kezdi Éva. „De soha nem jutna eszembe senkivel felvenni a kapcsolatot. Sőt, ha összetalálkoznék valamelyikkel az utcán, udvariasan köszönnék és továbbmennék – nem állnék le beszélgetni.” Éva úgy gondolja, az egykori szerelmeket jobb lezárni, eltenni egy fiókba és nem bolygatni többé. Mégpedig azért, mert szerinte egy exszel sosem lehet már baráti a viszony. „Én úgy érzem, akikbe egyszer szerelmes voltam, azokat mindig szeretni fogom egy picit. Ez nyilván nem valódi szerelem, nem fenyegeti az életemet, a házasságomat. Inkább csak szeretném meghagyni az emlékeket, érzéseket, úgy érzem, ezekbe a helyzetekbe már semmilyen mértékben nem lehet visszatérni.”
Hanna tulajdonképpen egyetért Éva álláspontjával, de ő egészen más okokból látja így. A jelenleg szingli lánynak korábbi párkapcsolatai szinte kivétel nélkül „csúnyán” értek véget, így legtöbb exével kapcsolatban kifejezetten negatív élményeket őriz. „Soha nem értettem azokat a barátnőimet, akik még szakítás után találkozgattak az exeikkel… én egyiküket sem szeretném látni többet az életben” – magyarázza a lány. „Nagyon csúnya bántásokat, traumákat kaptam sok férfitól, amiket a mai napig viszek magammal. Úgy érzem, egy találkozás csak feltépné a sebeket és visszavinne azokba a toxikus állapotokba, amikben ezekben a párkapcsolatokban voltam.” Hanna annyira komolyan gondolja ezt, hogy ha előre tudja, hogy egy eseményen valamelyik exe is ott lesz, ő inkább el sem megy. „Gyakran a barátaim szoktak figyelmeztetni, mivel sok exemet le is tiltottam a közösségi médiában. Nem szeretnék összefutni velük egy buliban, de még a nyaralós fotóikat sem akarom látni az Instán.”
Maradjunk barátok
Sokan vannak persze, akik egészen másképpen gondolkodnak a témáról. Anna például a „lassú elengedésben” hisz: szerinte ha sikerül viszonylag békés körülmények között elválni, kifejezetten segítheti a feldolgozást, ha egy darabig még találkozgatnak az exek. „Két igazán hosszú kapcsolatom volt, egy négy és egy két és fél éves, mindkettőnek azért lett vége, mert egyszerűen elmúlt a szerelem és egy idő után már nem működött a dolog. Mivel nem volt soha semmilyen nagy, jól megfogható konfliktus, nehezen vettem rá magam, hogy kilépjek ezekből a párkapcsolatokból, és miután kimondtuk a szakítást, még szükségem volt rá, hogy egy kicsit találkozgassunk, hogy legyen valamiféle lecsengése az egésznek.” Anna azt mondja, ezek a találkozások először furcsák voltak, és bevallja, az is előfordult, hogy elbizonytalanították őt a döntésében. Idővel azonban alábbhagyott a viszontlátást kísérő intenzív érzelmi hatás, és ennek elpárolgásával organikusan a találkozók is megszűntek. „Kicsit olyan ez, mint egy terápiás folyamat, ahol újra és újra szembenézünk a félelmünk tárgyával, míg végül nem érzünk semmit. És ezen a ponton már nem is kell újra találkoznunk, mindketten továbbléphetünk az életünkkel” – magyarázza. „Ha most összefutnék valamelyik exemmel, szívesen váltanék velük egy-két szót, őszintén érdekelne, hogy mi újság van velük. De azt gondolom, nem váltana ki belőlem semmilyen érzelmi hatást, mert annak idején sikerült lezárnunk a romantikus kapcsolatot és kicsit átformálni valami semlegesebb viszonyra.”
Petra ezzel szemben mai napig jóban van régi nagy szerelmével. A régi kapcsolat még a gimnázium közepén kezdődött, sokáig együtt voltak, de ahogyan az gyakran lenni szokott, felnőve rá kellett döbbenniük, hogy egyszerűen nem passzolnak egymáshoz. A kötődés azonban a mai napig megmaradt – bár Petra hozzáteszi, idővel értelemszerűen veszített az intenzitásából. „A szakítás utáni egy-két évben szinte legjobb barátok voltunk, mindig egymáshoz fordultunk a problémáinkkal. Aztán persze változott a dolog, ahogy nekem is, neki is lett új párkapcsolata.” Petra elismeri, hogy az új kapcsolatában kezdetben gyakran szült konfliktusokat, hogy ilyen jóban maradt az exével, még úgy is, hogy a problémák elé szaladva a lány már korán bemutatta egymásnak a két fiút. Végül fokozatosan távolabb kerültek egymástól, de azért a mai napig tartják a kapcsolatot – szülinapok alkalmával vagy fél-egy évente csak úgy beülnek egy kávéra vagy elmennek egy baráti vacsorára.
Újra egymásra találni
Persze az is előfordul, hogy az exszel való kapcsolattartás végül újra lángra lobbantja a szerelmet. Vera közvetlenül a gimnázium után jött össze első nagy szerelmével, de ahogyan az abban az időszakban gyakran szokott, a párkapcsolat egyáltalán nem volt zökkenőmentes – szakítás aztán újra összejövés követte egymást öt éven keresztül. A húszas éveik közepén úgy döntöttek, megpróbálják komolyan venni a dolgot, összeköltöztek, elhatározták, hogy nem fognak mindenféle apróságon összeveszni, de hamar kiderült, hogy még nem állnak készen egy harmonikus, felnőtt kapcsolatra. „Nagyjából négy-öt hónap után azt mondtam, hogy ez így nem működik, elköltözöm, és megpróbálok inkább egyedül élni. Akkoriban egyrészt úgy éreztem, az egész fiatalságomat elpazaroltam erre a nem működő kapcsolatra, másrészt elképesztően mélyen kötődtem ehhez a fiúhoz, és valahol a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem csak üres tiniszerelem – bármit is mondott a környezetem” – emlékszik Vera. „Másfél évig külön voltunk, randiztunk másokkal is, próbáltunk felnőni, tapasztalatokat gyűjteni. De közben sosem szakadtunk el teljesen egymástól.” Másfél év elteltével úgy döntöttek, megint megpróbálják a közös életet: és akkor már egészen másképp alakultak a dolgok. „Emlékszem, volt egy nagyon komoly beszélgetésünk, amikor mindketten kimondtuk, hogy ez az utolsó próbálkozás. Nem rabolhatjuk egymás idejét, nem okozhatunk több fájdalmat egymásnak. Tudtuk, hogy szeretjük egymást, de akkor megígértük, hogy ha nem megy, megpróbáljuk elengedni a másikat. Talán ez a súly segített, hogy a második alkalommal működjön a közös életünk.”
Nincsen tehát egyetlen válasz a kérdésre, hiszen minden párkapcsolat, minden szakítás és minden ember más. Annyi biztos, hogy a volt szerelmek kezelése általában nem könnyű, és mindenkinek belátása szerint kell eldöntenie, hogy hogyan akarja tovább szőni egy szerelem megszakadt szálait – már ha akarja egyáltalán.
Fotó: Getty Images
