vallomás
Hogyan jutottam el odáig, hogy már nem tudnak felhúzni az emberek?
Volt idő, mikor kész idegroncs voltam. A sok munka, a család, az anyagi gondok kiidegeltek, a tipikusan „minden összejött” korszakot éltem. De olyan is volt, mikor épp csak félig volt tele a hócipőm az élettel. Mindkét esetben az volt a közös: az emberek tovább lapátolták a szenet az idegrendszeremet elemésztő tűzre.„Jobban szeretem a feleségem, mint amennyire ő szeret engem”
„Tudom, hogy a feleségem szeret és értékel, de azt is tudom, hogy soha nem fog olyan erős érzelmeket táplálni irántam, mint amit a volt párja iránt érzett” – vallotta be a férj, aki még mindig attól tart, párja még érez valamit a korábbi kapcsolata iránt.Megtanultam együtt élni azzal, hogy szuperérzékeny vagyok, és már nem okoz fájdalmat
Egy időben úgy éreztem: el vagyok átkozva. Mégis, hogy lehetne áldásnak tekinteni a sírógörcsöket, amelyek rám törnek, ha erőszakot látok? Főleg ha a hírek kisállat- vagy gyermekbántalmazásról szólnak. Ezek különösen érzékenyen érintenek.Nálunk a feleségem visz el vacsorázni és ő lep meg ajándékokkal engem – de nem gondolom, hogy bármi is múlna ezen
Ma már sok párkapcsolatban fontos szempont az anyagi terhek egyelő megosztása, de hiába minden törekvés, ha a pár egyik fele sokkal jobban keres, mint a másik. De mi a helyzet, ha ez a fél kivételesen nem a férfi, hanem a nő?Apaként nem tudok szorongás nélkül viszonyulni a lányom testéhez
Egy anya többnyire bármikor és bárhol ölelheti, csókolhatja a gyereke testét – de mi a helyzet az apákkal? Tudjuk, hogy a gyerekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények mögött túlnyomó részt közeli férfi hozzátartozók állnak, ez azonban nemcsak a társadalom megítélését, de az apák megélését is átitathatja. Erről szól férfiszemszögű vendégvallomás-sorozatunk első része.