- Az emberek korokon és civilizációkon keresztül bármit hajlandóak voltak a hajukra kenni, hogy minél szőkébbek legyenek.
- Marilyn Monroe minden egyes vasárnap San Diegóból Los Angeles-be repült, hogy természetes barna haját makulátlanul szőkére fesse a fodrásza.
- Ma már nem Monroe vagy Gwen Stefani képével ülnek be a nők a fodrász székébe.
Galambürülék. Lóvizelet. Sár. Hidrogén-peroxid és ammónia. Szappan, fehérítő, citromlé. Aranypor és festék sáfrányból, a világ legdrágább fűszeréből. Ezekben a látszólag teljesen különböző dolgokban van egy közös: az emberiség szőkeség iránti megszállottsága. Az emberek korokon és civilizációkon keresztül bármit hajlandóak voltak a hajukra kenni, hogy minél szőkébbek legyenek. Van valami az aranyszínű hajban, ami miatt a szépségéről költemények születtek, amiért a katonák még a lövészárokba is magukkal vitték a megfakult fényképeket, amiért még arra is képesek voltunk, hogy galambürüléket tegyünk a fejünkre. A szőkeség egy örök álom. A szőkeség szexi és ragyogó. Amikor egy szőke bombázóra gondolunk, az nemcsak a nőt magát jelenti, hanem azt a vággyal teli vibrálást, ami körülveszi. De először és mindenek előtt Marilyn Monroe jut az eszünkbe.
Pontosan ismerjük Marilyn Monroe szépségápolási rituáléját – szerencsére jól dokumentálták -, így azt is, milyen viszonyban állt a hidrogén-peroxiddal. Minden egyes vasárnap reggel elrepült San Diegóból Los Angeles-be a fodrászához, hogy természetesen barna haját makulátlanul szőkére fesse Los Angeles-i lakásának konyhájában. Pearl Porterfild nem csak Monroe, de Jean Harlow szőke tincseit is karban tartotta. Hogy megőrizze a védjegyének számító szőke árnyalat titkát, Monroe nem is szerette, ha más szőke színésznő is van ugyanabban a produkcióban, mint ő. Az ilyen filmes munkákat általában visszautasította. Szőkére festett hajával egyértelműen ő volt a figyelem középpontjában, ha besétált valahova. Monroe szőkesége azért ikonikus, mert a vágyat és irányítást jelentette.
Hollywood és a szőkeség megszállottjai
„Festett szőkének lenni megkülönböztet más emberektől, nem lehet elbújni mögé. Rengeteg ápolást igényel, soha nem lehetnek lenövések. Ez nem csak egyfajta kinyilatkoztatás, hanem egy nagyon drága kinyilatkoztatás – mondta Rae Nudson kultúrtörténész-újságíró, aki a szépség kultúráját tanulmányozza Kleopátrától a Kardashianekig. – Nem lehet elválasztani azt, hogy mit jelképez az emberek számára, ha valaki szőkére festeti a haját, attól, hogy mit fejez ki Hollywoodban a szőkeség.”
Az elmúlt 60 évben a szőke bombázóról 99 százalékban Marilyn Monroe jutott eszünkbe. De nem lehet elfeledkezni arról sem, mit jelentett a szőkeség a színpadon és a képernyőn a 20. század derekán. Az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban és az akkori Szovjetunióban is ezrével készültek azok a propagandafilmek, amelyekben a szőkeség bizonyos rasszok felsőbbrendűségét szimbolizálta. Elég, ha Marlene Dietrich 1932-es Szőke Vénusz című filmjére gondolunk, amelyben a színésznő aranyporral beszórt parókát viselt, hogy jobban ragyogjon a haja a kamerák előtt, miközben kibújt egy gorilla jelmezből és közben a rasszok keveredéséről énekelt.
Marlene Dietriech a Szőke Vénusz plakátján 1931-ben
De ott volt az eredeti, 1933-as King Kong is, amiben olyan erős volt a rasszista utalás, hogy a pletykák szerint Hitler újra és újra ezt a filmet nézte a bunkerében a 2. világháború vége felé. Ebben a filmben is egy szőkeség volt az, akit veszély fenyegetett.
Ám az eredeti szőke bombázó, a nő, akitől maga a kifejezés is származik, Jean Harlow volt, aki 1931-ben (Monroe ekkor 5 éves volt) játszott a Platinaszőke című filmben. Harlow haját egy otthoni kotyvalékkal szőkítették ki, volt benne szappanpehely, ammónia és hidrogén-peroxid is. Egészen addig kenegették, míg ki nem hullott a haja és parókát kellett viselnie a filmben.
Jean Harlow a Platinaszőke plakátján 1931-ben
A szőke bombázó szó szerinti megtestesítője mégsem ő, hanem – a szintén festett szőke – Rita Hayworth lett. Annyira imádták a külsejét, hogy az ő fotóját ragasztották arra az atombombára, amivel a Bikini-szigeteknél végrehajtották a Csendes-óceánban az első kísérleti robbantásokat. A bombát Gildának nevezték el Haywort 1946-os filmje nyomán. A színésznő hangosan tiltakozott az egész ellen.
Rita Hayworth a Gilda plakátján
Otthoni hajfestéssel 1956-ban vált lehetségessé biztonságosabban kiszőkíteni a hajat, amikor a Clairol piacra dobta a Miss Clairol Hair Color Bath készletét. Ekkor dobta be Shirley Polykoff remlámszöveg-író a szállóigévé vált mondatot: „A szőkék tényleg jobban szórakoznak?”, majd ezt követte a reklámtörténet egyik leghíresebb szlogenje: „Csak egy életem van, szőkén akarom leélni.” Innentől a szőkeség már nem csak mint kinézet vált halhatatlanná, de mint lelkiállapot és életfelfogás is. A reklámkampány előtt csupán az amerikai nők 7 százaléka festette a haját. Mire kifutott a Clairol kampánya, már több mint 40 százalék. A szőkeség lett az, amivel egy nő mindent megkaphat – egészen addig, míg megveszi a Clairol hajfestékét.
Tényleg a szőkéké a világ?
Pamela Anderson eleinte maga festette a védjegyévé vált platinaszőke tincseket
Komoly tudományos kutatások folytak azzal kapcsolatban, vajon tényleg igaz-e, hogy a szőke hajú nők nagyobb arányban részesülnek a jó, vidám, szórakoztató dolgokból az életben. A 2010-es kutatás szerint, melyet az ausztrál Queenslandi Egyetem társadalomtudósai végeztek, a szőkéknek átlagosan 7 százalékkal több minden jut, mint a nem szőke nőknek. A szépség jutalma eszerint valóban létezik, és a tanulmány szerint ennek hátterében a szőke hajnak köszönhető magabiztosság áll, ami megnyilvánul a társas viselkedésben és a munkahelyi produktivitásban is.
Modern szőkeség
Ma átalakulóban van a szőkeség fogalma, már nem a férfiak figyelmének felkeltése a célja, hanem inkább az, hogy többé ne legyenek a nők egyetlen elérendő kinézet rabjai sem, mindenki a saját magabiztosságának gyökerét akarja megtalálni.
Ma már nem Monroe vagy Gwen Stefani képével ülnek be a nők a fodrász székébe. „Szőkévé válni olyan kinyilatkoztatás, amit észrevesznek az emberek, és ahhoz, hogy jól csináljuk, ennek az életformánkká is kell válnia. Ezzel odaállunk valami mellé és késznek kell lennünk, hogy képesek legyünk jól végigcsinálni” – mondta Gregga Prothero Los Angeles-i hajfestő specialista, aki mindig beszélget előbb a kuncsaftjaival, akik szőkére akarják festetni a hajukat.
Emaly B sztárfodrász, aki Scarlett Johansson haját is festi, megjegyezte, hogy a szőke bombázó meghatározása mára sokkal kevésbé szexuális tartalmú, sokkal inkább arról szól, hogy megtaláljuk azt a tónust, ami illik nem csak a bőrünk színéhez, de a személyiségünkhöz is. „Egy szőke bombázó nekem egy szuperdinamikus személyt jelent, valakit, akinek a hatása alá kerülünk, mert menő stílusa van és érdekes. Amikor kiszőkítem valakinek a haját, amikor elhagyják a szalont, megérzik, hogy a hajszín tartja össze a stílust. Kiegészíti az embert. Egy ponton már nem is emlékeznek, milyen volt az eredeti hajszínük. Sokkal jobban észreveszik őket.”
Scarlett Johansson nagyban hozzájárult a szőkeség újradefiniálásához
A szőkeség mindig felébresztette az emberek fantáziáját és mítoszok alakultak ki körülötte. Nem csoda, hogy Hollywoodban a szőkeség legszélsőségesebb formáit éltették évtizedek óta. Csupán az emberek 2 százaléka természetes szőke. Mindenki másnak rengeteg idejébe, pénzébe kerül, hogy azzá váljon, mert valaki más szeretne lenni. A szőkeség azt ígéri, hogy mást mondhatunk magunkról a világnak.
Bár a szőke bombázót egy férfi fantáziája hívta életre, ma már nem csak a saját bizonytalanságaink tragédiája, társadalmi és kulturális elvárások vagy a férfi vágyak börtöne az, amit a szőkeség jelent. A szőkeség ma már arról szól, milyen viszonyban vagyunk a saját testünkkel és mi irányítjuk, amit szeretnénk, hogy tudjanak rólunk mások. Az ígéret és átalakulás története.
A szőkeség hosszú, hosszú időn át egy szűk és előítéletes szépségideál volt. Mára mindenki megtalálhatja azt a formáját, ami neki tetszik. A figyelmet biztosan megkapja, egy ideig. Egy bizonyos áron. A szépségnek végtére is ára van. De a mi döntésünk, hogy megéri-e kifizetnünk és mire.
Forrás: Allure Fotó: Getty Images, Wikimedia
