„Hogy fogadjam el a sötét oldalamat? Hát nem pont az lenne a lényeg, hogy igyekezzek megszabadulni ezektől a negatív érzésektől? Nem éppen azáltal fogok jobb emberré válni és jobban szeretni önmagamat, hogy ezeket a sötét dolgokat kiirtom magamból?”
Benned is hasonló gondolatok ötlöttek fel a cím kapcsán? Nem csoda. A legtöbb ember éppen fordítva képzeli el ezt a folyamatot, mint ahogyan valójában zajlik. Ennek több oka is van. Az egyik a ma igen népszerű – és sajnos sokszor félreértett – „pozitív gondolkodás” felfogása. Egy másik oka maga a szocializálódás természetes folyamata, erről bővebben később.
De kezdjük az elején: a sötét oldalunkkal. Ezt az oldalunkat pszichológiai szaknyelven árnyékszemélyiségnek nevezzük. Az árnyék önmagunk azon része, amelyet nem fogadunk el, amelyet elutasítunk, és ezért ezeket a tartalmakat a tudattalanunk sötét szobájába száműzzük. Az árnyékot képezik mindazon érzéseink és indulataink, amelyeket nem vállalunk fel mások, sőt a legtöbbször önmagunk előtt sem. Az árnyék sötét szobájában lapul például sokféle félelem és szorongás, de ide kerül a harag, a gyűlölet, az irigység, a féltékenység, a bosszúvágy, a rombolásvágy, a hatalomvágy, a kapzsiság, a bűntudat, a szégyen, a fájdalom, a kétely, bizonyos szexuális vágyak, különböző hajlamok és szándékok, sőt még bizonyos tehetségek és személyiségvonások is, ha azokkal kapcsolatban azt tanultuk meg gyerekkorunkban, hogy azok „rosszak” vagy nem kívánatosak a világ számára. Mindenkinek van egy árnyékszemélyisége, ez az emberi léttel jár.
Hogyan alakul ki az árnyékszemélyiség?
Amikor megszületünk, mindannyian teljes emberként jövünk erre a világra, akiben még nem vált szét a tudatos és a tudattalan tartomány. Mivel azonban mindannyian egy bizonyos szociális közegbe születünk bele, nagyon gyorsan megtanuljuk a környezetünkben élő emberektől azt, hogy mely dolgok elfogadhatóak és melyek elfogadhatatlanok, és ezt az értékrendszert idővel szépen mi is magunkévá tesszük. Ezért amit a környezetünk elfogadhatatlannak ítélt (és pl. elutasított vagy megbüntetett minket érte), azt mi is annak ítéljük, és igyekszünk azt távol tartani magunktól.
Ez az „elfogadhatatlan” dolog sok minden lehet, pl. viselkedésmintázatok, érzések, vágyak, képességek, gondolatok, személyiségvonások, tulajdonságok, sőt akár még testi jellemzők is.
Gyerekként szépen lassan megtanuljuk, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket a környezetünk elutasít, és ezeket aztán mi is elutasítjuk magunkban. Ezt pedig többek között úgy tudjuk megtenni, hogy a tudattalanunk sötétjébe száműzzük ezeket a lelki tartalmakat.
Ezzel csak az a gond, hogy amit a tudattalanba száműztünk, az ettől még nem tűnt el, hanem nagyon is él, sőt mocorog, és minél inkább próbálunk tudomást sem venni róla, ő annál hangosabban dörömböl, és a figyelmünket követeli. Ez a „dörömbölés” aztán különböző módokon kerülhet a felszínre: látszólag a semmiből felbukkanó gondolatok vagy érzések útján, testi tünetekben, visszatérő szorongásokban vagy rémálmok formájában.
De miért félünk ennyire a saját Árnyékunktól?
Egyrészt azért, mert fájdalmas élményeink kötődnek hozzá, és mivel emberek vagyunk, a fájdalomtól mi mindig távolodni igyekszünk, nem pedig közelíteni felé. Másrészt azért, mert nem ismerjük a saját árnyékunkat, és emiatt téves elképzeléseink vannak róla. Például azt gondoljuk róla, hogy egy rossz, gonosz, sötét szándékú lény, akit ha szabadjára engednénk, akkor átvenné az irányítást és kontrollálhatatlanná válna. Körülbelül mintha egy feldühödött szörnyeteg szabadulna ki a ketrecéből. Harmadrészt pedig azért, mert attól tartunk, hogy ha elfogadnánk a saját árnyékunkat, akkor ezzel elfogadhatónak minősítenénk a saját „rossz” oldalunkat, és ezzel mi magunk is „rossz emberekké” válnánk. És akkor már nemcsak a környezetünk fordítana hátat nekünk, hanem mi magunk sem kívánnánk tovább együtt élni saját magunkkal.
Az igazság az, hogy az árnyékban lappangó érzések és indulatok nem rosszak, és te sem vagy rossz ember amiatt, mert ilyen érzések kavarognak benned. Továbbá: ezek az indulatok igenis kontrollálhatóak! De ahhoz először meg kell ismernünk őket, mert csak így válunk képessé arra, hogy aztán tudatosan uralhassuk és irányíthassuk őket.
Csak azt tudjuk uralni, amit már ismerünk. A megismerés első lépése pedig a pontos megfigyelés: az objektív, tényszerű, ítélkezésmentes megfigyelés. Ehhez pedig tudatos jelenlét kell a részünkről, és egy szeretetteljes, elfogadó hozzáállás.
De mégis hogyan fogadjam el ezeket az érzéseket magamban, amikor valahol én is elfogadhatatlannak tartom őket?
Képzeld el ezt az egészet úgy, mintha a „rossznak” bélyegzett érzéseid és vágyaid beszélnének hozzád. Harag… Szégyen… Irigység… Bűntudat… Félelmek… Rombolásvágy… Gyűlölet… Megmagyarázhatatlan vonzódás bizonyos dolgokhoz vagy emberekhez… mit akarnak mindezek megmutatni neked? Mit akarnak ők üzenni neked? Mert az biztos, hogy valamilyen fontos dologra akarják felhívni a figyelmedet – elsősorban arra, hogy egyáltalán vedd észre őket és foglalkozz velük, ne száműzd őket a tudattalanod sötét szobájába, pusztán a félelmeid miatt.
Valójában ezek a lelki tartalmak pontosan arra vágynak, amire kisgyermekként te is vágytál és nem kaptad meg teljesen: elfogadásra. Megértésre, meghallgatásra, és szeretetteljes elfogadásra.
Ők valójában régi sérülések – álruhában. Gyermekkori sérülések és fájdalmak, amik csupán szeretetre vágynak. Amikor ezek az érzések feljönnek benned, olyankor a te belső gyermeked érzi azt, hogy „engem nem szeretnek, én rossz vagyok, én nem vagyok elég jó így, ahogy vagyok, nem vagyok méltó a szeretetre”.
Te mit szólnál hozzá, ha egy kisgyerek ezt mondaná neked? Mit mondanál neki? Mit tennél vele?
Szerző: Nagy Anikó (pszichológus, coach) Fotó: Getty Images
A cikk folytatását keresd Anikó oldalán!
