„Meghalt” – mondta a telefonban az édesanyja. Jaakko Teittinek azonnal tudta, hogy bekövetkezett, amitől évek óta rettegett a család: a bátyja, Tuomas öngyilkos lett. 33 éves volt. Sokkos állapotban rohant el a munkahelyéről az édesanyjához Linnanmakibe. Ez egy vidámpark Helsinkiben, ahol Tuomas két gyerekével a napot töltötte. A gyerekek nevelőszülőknél éltek, és fogalmuk sem volt róla, mi történt, miközben ők a játékokon vidáman töltötték az időt. Miközben az anyjuk elkezdte intézni a dolgokat, Jaakko felült a játékokra a bátyja gyerekeivel, és próbált erős maradni, hogy ne látsszon rajta, mi játszódik le a fejében.
„Én tudtam, és a gyerekek nem” – mondta, amikor felidézte a tragikus 2009. július 29-ei napot egy úgynevezett Surunauha ry-ben (szó szerint azt jelenti, a gyász szalagja), ami egy támogató önkéntesekből álló segélyszervezet azoknak, akiknek öngyilkos lett valamelyik hozzátartozója. Jaakko most itt önkéntes. A plafonra bámul, a hangja elcsuklik. „Szürreális volt. Nagyjából ennyire emlékszem arról a napról.”
A család úgy gondolta, Tuomas a kórházban lett öngyilkos. 11 évvel korábban diagnosztizálták bipoláris zavarral, és többször is megkísérelte korábban az öngyilkosságot. Néhány nappal korábban vitte a családja ismét a kórházba. De mint később kiderült, meggyőzte az egészségügyi dolgozókat, hogy jól van, és elérte, hogy elbocsássák a kórházból anélkül, hogy a családját értesítenék erről.
A testvérek régebben gyakran hallgattak zenét együtt – főleg progresszív rockot, és a Pink Floydot is szerették –, és bár a mentális betegsége súlyos árnyékot vetett Tuomas életére, remek humorérzéke volt. „Vicces volt, intelligens. Jó volt vele lenni – mondta Jaakko. – Átmentem hozzá és zenét hallgattunk. Nagyon sok zenét.”
Most, 15 évvel később, Jaakko pszichoterápiára jár és meglepően nyíltan beszél az átéltekről. „Nincs semmi nagy titok – mondja. – Persze iszonyatosan nehéz elfogadni.” Ekkora traumát hordozni magában nagyon nagy teher, és ha beszél róla, azt reméli, másoknak is segít, hogy ne egyedül próbáljanak megbirkózni vele. „Ezért fontos nekem, hogy minél többen hallják.”
Harminc év alatt az öngyilkosságok országából a legboldogabb ország
Bár ma már gyakran nevezik a világ legboldogabb országának, Finnországban még a közelmúltban is az egyik legmagasabb volt az öngyilkosságok száma világszinten. Azonban az elmúlt három évtizedben megfeleződött az öngyilkosságok száma, köszönhetően az egész országra és nemzetre kiterjedő támogató hálózatnak és beavatkozásoknak.
Finnország fővárosában, Helsinkiben található az egyik legnagyobb öngyilkosság-prevenciós központ
„1990 volt a legmélyebb pont Finnország történetében, ami az öngyilkosságokat illeti” – mondta Dr. Timo Partonen, a Finn Egészség és Jóllét Intézetének kutatóprofesszora. Ebben az évben Finnország teljes lakossága 5 millió alatt volt, az öngyilkosságok száma 1512 volt, ami rekord. Összehasonlításként: 2022-ben Finnország lakossága 5,6 millió fő volt, erre jutott 740 öngyilkosság, ami már nagyjából megfelel az európai uniós átlagnak. (Csak viszonyításképpen, Magyarországon 2023-ban nagyjából 1800-an vetettek véget az életüknek, és közel 40 ezer öngyilkossági kísérlet történt, amivel másodikok vagyunk az Európai Unióban Litvánia után.)
A finnországi csökkenés sem egyenes vonalú. „Vannak évek, amikor kicsit megemelkedik az öngyilkosságok száma – jellemzően a válságok idején, mint a koronavírus-járvány, míg máskor elkezd csökkenni, csökkenni, csökkenni, aztán megáll – magyarázta Partonen. – Persze a cél a minél alacsonyabb szám.”
Öngyilkosságot megelőző programok
Már 1986 és 1996 között is vezettek be Finnországban az öngyilkosságokat megelőző programokat. Ezek alapvetően sikeresek voltak, 13 százalékkal csökkent azoknak a száma, akik önkezükkel vetettek véget az életüknek. Ez több részből állt:
- A depressziós zavarban szenvedők kezelésének fejlesztése, kiterjesztése.
- Gyorsabb és minél korábbi diagnózis.
- A depresszió minél hatékonyabb kezelése.
De a program része volt más pszichiátriai betegségek, köztük az alkoholfüggőség és személyiségzavarok kezelési irányelveinek fejlesztése is.
Bár a program hatására javult a helyzet, a szociológus szerint sokan még mindig nem jutottak megfelelő ellátáshoz, mivel nem fordultak segítségért a szakemberekhez vagy félbehagyták a kezelést.
Aztán 2020-ban indítottak el egy új megelőzési programot, mely 2030-ig tart. Ennek célja, hogy minél inkább a nullához szorítsa vissza az öngyilkossági rátát. Ennek része a társadalmi edukáció, felvilágosítás, melyben ugyanúgy nagy feladata van az újságíróknak, mint az egészségügyi szakembereknek.
A tavasz a legrosszabb a depresszióval
Azt gondolnánk, hogy a hosszú téli sötétség idején a legrosszabb az öngyilkossággal kapcsolatos helyzet Finnországban, de Partonen ezt cáfolja. „Valójában az öngyilkosságok száma télen a legalacsonyabb, december, január, februárban” – mondta. Egyelőre még a szakemberek sem értik, miért, de tavasszal és kora nyáron van a csúcs. Ez a tendencia nem csak Finnországban figyelhető meg, hanem a világon mindenütt. Az északi és déli féltekén, keleti és nyugati kultúrákban egyaránt. „Lehet ebben valamiféle szerepe a környezeti tényezőknek, a hőmérsékletnek, fénynek való kitettségnek. Amikor valaki tudja, hogy hónapok vagy évek óta depresszióban szenved, gyakran mondják azt, hogy a tavasz a legnehezebb időszak számukra.”
„Ha depressziósok vagyunk, az agyunk és a testünk másképp reagál a napfény mennyiségének növekedésére. Nagyobb eséllyel szenvedünk súlyos inszomniától például. Nyugtalanabbá válhatunk, szorongóbbá. A szorongás szintjének növekedésével együtt jár a depresszió erősödése.” A lehető legrosszabb végkimenetele ennek az állapotnak, ha valakinek nincsenek hatékony megküzdési módszerei, nem kap kezelést, támogatást, az öngyilkosság lehet.
Van visszaút
Két gyerekkori öngyilkossági kísérlet után tinédzserkorára Veli-Matti Vuorenmaa megtanulta elfojtani az érzelmeit. Ha eszébe jutott a szexuális bántalmazás, amit átélt, dühös lett. És ugyan próbált viccelni a barátaival az öngyilkosságról, senki sem beszélt vele arról, hogy érzi magát. Egyedül volt. „Először maga volt a pokol, így egyszerűen – mondta a most 33 éves diák. – De néha már elfeledkezem az életem legfájdalmasabb emlékeiről. Könnyebb lett, de belül sosem éreztem jól magam.”
Az utána következő húsz évben ugyanazt az ösvényt követte, elfojtani a traumatikus emlékeket és csak lökni magát tovább az életben. 2020-ban visszatértek az öngyilkos gondolatok egy főiskolai élmény hatására. Szociológiát hallgatott, és az oktató arról beszélt, a szexuális visszaélések 80 százalékát soha nem jelentik. „Akkor bevillant: ez én vagyok.”
Hat hónapig még nem beszélt senkivel erről, mielőtt segítséget kért volna a főiskola egészségügyi központjában. Ettől kicsit jobb lett, de az öngyilkos gondolatok nem múltak el. Így a következő ősszel ismét megpróbált véget vetni az életének. Szerencsére nem sikerült, és még ugyanazon a héten, először életében, a Helsinkiben található öngyilkosság-megelőző központba. Itt megtette az első lépéseket a felépülés felé. (Ebben az egészségügyi központban alkalmazzák az úgynevezett Linityt, egy módszert kifejezetten azoknak, akik öngyilkosságot kíséreltek meg.)
Az első terápiát felvették videóra, ez segített olyan nézőpontból szemlélni a férfinak az egészet, ahogy korábban nem. „Úgy láttam magam, amilyen tényleg voltam – mondta. – Mint akinek szüksége van a segítségre. Azt hiszem, ez a legjobb módja, hogy letegyük a súlyt.” Ezt a rövid szakaszt két év terápia követte. „Az elmém olyan állapotba került végre, amikor 100 százalékig önmagam vagyok. Életemben először.”
Az ivás és alkoholizmus elfogadottsága megágyaz az öngyilkosságnak
A finn öngyilkossági ráta csökkenésének egyik fontos tényezője az alkoholizmus és alkoholfogyasztás visszaszorítása
Az 59 éves Harri Sihvola az öngyilkosság prevenciójára képez szakembereket a helsinki központban. Első kézből tapasztalta meg az öngyilkossággal kapcsolatos attitűd megváltozását az országban, hogyan lett idős emberek tabutémájából a mai felnőttek esetében már olyan téma, amiről lehet, sőt kell nyíltan beszélni.
Sihvola halkan, de őszintén beszél. „Az apám 1943-ban született, és nagyjából 5-15 olyan embert ismert a korosztályából, akik önkezükkel vetettek véget az életüknek – mondja Sihvola, aki csak hatéves volt, amikor a nagynénje férje is öngyilkos lett. „Ez volt az első, hogy szembenéztem az öngyilkossággal.”
15 éves volt, amikor az egyik saját kortársa vetett véget az életének. „Ahogy a felnőttkor egyre közelebb ért – 16, 17, majd 18 évesek lettünk –, minden évben volt egy-két ember, aki öngyilkos lett.” Amikor 25 éves lett, egy közeli barátját veszítette el öngyilkosság miatt. „Egy embernek, aki ‘64-ben született és Kelet-Finnországban élte le a fiatalkorát, azt hiszem, nem ritkaság ez a történet” – mondta.
„A nagyivás kultúrája erős hajtóerő volt ebben – jelentette ki. – Az öngyilkosságok száma úgy kezdett csökkenni, ahogy az alkoholizmus csökkent az országban. Erősen összefügg a kettő. Ma már sokkal kevesebbet isznak a fiatalok, nem véletlen, hogy az öngyilkosságok száma is csökken.”
Ugyanakkor a legsebezhetőbb csoportban – beleértve a fiatal nőket is –, a 14–25 év közöttiek körében az öngyilkosságok száma növekszik. A legtöbben még mindig a középkorúak közül próbálnak meg önkezükkel véget vetni az életüknek, de megváltozott a nemek aránya is. Míg a kilencvenes években az öngyilkosságok 80 százalékát férfiak követték el, ma a 25 év alattiak között az arányuk 60 százalék. Zárul az olló a férfi-nő polaritásban.
Mi hajszolja a tiniket öngyilkosságba?
Bár egyelőre tudományosan nem bizonyított, a szakember úgy véli, a 14 év alattiak körében a közösségi oldalaknak és a bullyingnak van ebben nagy szerepe. Az online világ miatt nehezebb a gyerekek környezetében lévő felnőtteknek szemmel tartaniuk, ki és milyen befolyással van a gyerekekre.
Néhány évtizeddel ezelőtt az öngyilkosság szót még szinte ki sem lehetett mondani, leírni. Ekkor még a helsinki központ is a krízismegelőző központ nevet viselte, mivel aggályosnak találták, hogy az öngyilkosság-megelőző központot leírják a telefonkönyvbe. Az öngyilkosság még ma is nehéz szó. Félünk, hogy ha kimondjuk, valósággá válhat.
A fiataloknál már jelentősen megváltozott a depresszióhoz való hozzáállás, nyíltan beszélnek a pszichoterápiáról, már nem stigma. Finnországban egyetértenek abban, hogy ha azt akarják, hogy tovább csökkenjen az öngyilkosságok száma, szükség van rá, hogy másokkal is bármikor beszélhessenek róla az emberek.
„Ne beszéljünk túl sokat, ha valaki ilyen problémával fordul hozzánk. És ne kérdezzünk sokat – javasolja a szakember. – Ha kérdezünk, csak válaszokat hallunk, nem a történetet. Ez nem atomfizika. Ez alapvető készség, amit mindenkinek el kellene sajátítania, hogy használni tudja, amikor szükség van rá.”
Forrás: The Guardian, fotó: Getty Images, Unsplash
