- A válások több mint kétharmadát a feleségek kezdeményezik.
- Dr. Spronz Júlia jogász szerint a férfiak többet profitálnak a házasságból, őket nem sok minden motiválja a válásra.
- Felmérések azt mutatják, hogy a férjek élete a házasságnak köszönhetően általában felfelé kezd ívelni – de vajon mi történik mindeközben a nőkkel?
- Öt elvált nőt kérdeztünk.
Már kislányként megtanuljuk, hogy életünk egyik legfontosabb célja a férjhez menés, illetve a gyerekszülés, hogy nőként kizárólag egy férfi oldalán, feleségként, anyaként érhetjük el a boldogságot. Ezt látjuk a mesékben, a filmekben, sokszor ezeket a mintákat kapjuk a saját családunktól is. A szocializációnak végül meglesz a hatása: felmérések szerint a nők azok, akik jobban vágynak (az első) házasságra, és akik fiatalabb korban állnak az oltár elé. Ezért is lehet olyan meglepő, hogy végül ugyancsak a nők lesznek, akik az esetek többségében a házasságuk felbontását kezdeményezik. De vajon miért dönt egy feleség a válás mellett? És egyáltalán: milyen pluszt tud adni egy nőnek, illetve egy férfinak a házasság intézménye?
„Kislányként a házasság számomra a biztonságot szimbolizálta. Mivel a szüleim nagyon sokáig házasok voltak, szentül meg voltam róla győződve, hogy a házasság maga a biztonság – és nem rabiga. Romantikus elképzeléseim voltak róla, mert a csapból is ez folyt” – kezdi történetét a 35 éves Olga, aki kétszer ment férjhez, és végül mind a két alkalommal ő kezdeményezte a válást.
Olgához hasonlóan minden évben magyar nők ezrei döntenek a házasságuk felbontása mellett: a hazai statisztikai adatok szerint a feleségek több mint kétszer akkora arányban kezdeményezik a válást, mint a férjek. Ez a tendencia dr. Spronz Júlia jogász, a Patent Egyesület jogsegély-szolgálatának vezetője szerint egyáltalán nem meglepő. Tapasztalatai szerint ugyanis a nők azok, akik általában megszenvedik a házasságokat, míg a férfiakat – még ha rossz is a párkapcsolatuk – nem sok minden motiválja a válásra. „A házasságokból a férjek profitálnak, miért is akarnának elválni? Építhetik a karrierjüket, van egy ingyen cselédjük, aki kiszolgálja őket, aki gondoskodik a gyerekekről, úgy élnek, ahogy akarnak, arra költhetnek, amire akarnak. Nagyon sok esetben a házaspár szexuális élete is a férj elvárásai szerint alakul. Nekik nem éri meg kilépni ebből” – mondja.
A szakértő tapasztalatait az elmúlt években kutatások is alátámasztottál: ezek szerint a házasságokból a férfiak mind szakmai, mind magánéleti szempontból sokat profitálnak. Adatok szerint a házas férfiak boldogabbak és egészségesebbek, mint a szingli társaik, ráadásul az igen kimondása után általában a karrierjükben is egyre sikeresebbek lesznek. A felmérések azt mutatják, hogy a házas férfiak általában többet keresnek, mint az egyedülállók.
De mi a helyzet a feleségekkel?
Miközben a férjek élete felfelé ível, mi történik vajon a nőkkel? Hogyan élik meg az újonnan jött feleségszerepet, valamint a házasság nem feltétlenül habosbabos valóságát? És mikor jön el a pont, amikor végérvényesen a válás mellett döntenek? Öt elvált nőt kérdeztünk.
Romantikus remények
Vera 42 éves, mai szemmel igen korán, 21 évesen házasodott össze férjével, és végül 14 év után adta be a válást. Megismerkedésük idején a férfi egy életvidám, társaságkedvelő, laza és mosolygós srácnak tűnt, ő volt Vera első komoly kapcsolata, aki meglepően hamar, egy évnyi együtt járás után feltette a nagy kérdést. Vera ekkor még bizakodó volt. A szülei mai napig kitartó házassága lebegett példaként a szemei előtt, hitte és remélte, hogy a házasság egy örök életre szól. Hozzá hasonlóan a 41 éves Evelin is fiatalon, 20 évesen ment férjhez, és számára is a szülei – nem éppen tökéletes – házassága volt a példa. Meg volt róla győződve, hogy a házasság az élet rendje, hogy egy nő akkor válik csak igazán felnőtté, ha férjhez megy. A párkapcsolatai azonban tizenéves korában nem alakultak túl fényesen. „Nem kellettem azoknak a pasiknak, akikre igazán fel tudtam volna nézni, mint leendő férj vagy családapa. Így hát maradtak azok, akiket annyira nem tartottam sokra. Amikor aztán belépett egy férfi az életembe, aki hét évvel idősebb volt nálam, és volt némi egzisztenciája, akkor úgy voltam vele, hogy nekem ez jutott.”
Janka nagy reményekkel ugrott bele a házasságába. 11 évvel ezelőtt, 35 éves független, pesti nőként ismerte meg vidéki szerelmét, akiért az addigi jól felépített életét, egzisztenciáját is kész volt feladni. A házasság előtt másfél évig jártak együtt, és egyiküknek sem volt kérdés, hogy az esküvő után vidéken, a férfi házában kezdik felépíteni a közös életüket. „Bár nagyon hamar kiderült, hogy vannak dolgok, amikben egészen másképp gondolkozunk, de ha az ember szerelmes, ezeket könnyen elhessegeti. Jól néztünk ki együtt, látszólag teljes volt a harmónia. És egyébként is, 35 éves voltam. Éreztem a társadalmi nyomást, hogy ideje lenne férjhez mennem.”
Olga 26 éves volt, amikor kétévnyi ismeretség után az első férje randizni hívta. Noha a férfi éppen akkor esett túl a válásán, amikor két hónapnyi együttjárás után a tabletta ellenére becsúszott a baba, nem volt kérdés számára, hogy össze kell házasodniuk. „Az eljegyzés az akaratom ellenére történt. Mondtam neki, hogy ne kérjen meg csak azért, mert terhes vagyok, hiszen a gyerek papír nélkül is jönni fog. De ő azért is eljegyzett” – meséli Olga. Bár nem kifejezetten vágyott erre a házasságra, a nő lélekben próbált minél jobban felkészülni a közös életükre. „Azt gondoltam, hogy mégiscsak ő a gyerekem apja, csak összehozott minket az élet, akkor most már húzzuk a szekeret együtt egy irányba. Számomra a házasság egy érzelmi, lelki, fizikai szövetséget jelentett.” A boldog élet reményében Olga próbált minél jobban alkalmazkodni újdonsült férjéhez – mindig a férfi és a hamarosan megszülető kislánya igényeit tartotta szem előtt. De bármennyire is igyekezett rugalmas lenni, menet közben hamar kiderült, hogy a két fél teljesen más elképzelésekkel és értékrenddel érkezett a házasságba.
A mézeshetek után
A hollywoodi filmek elhitették velünk, hogy a boldog, hosszú távú házasságok alapját a mindent elsöprő szerelem, és a felek közötti ellenállhatatlan szexuális vonzalom adja. A filmekben látott romantikus ideák miatt a nők a való életben is hajlamosak kizárólag az érzéseikre hagyatkozni az igen kimondásakor. Nem mérik fel, hogy a másik gondolkodásmódja, céljai vajon passzolnak-e a saját elképzeléseikkel, és gyakran bizony éveket vesztegetnek el, mire ráébrednek, hogy hosszú távon nem a megfelelő ember mellett horgonyoztak le.
Így történt ez Olgáéknál is. Az igen kimondása után derült csak ki, hogy a férjének és neki egészen más elképzelései vannak a nemi szerepekről – arról, hogy mi a férfiaknak és mi a nőknek a „dolga” egy házasságban. „Szerinte a férfi a pénzkereső, az asszony meg fogja be a száját és maradjon otthon. Neki nem fért bele, hogy visszamenjek dolgozni. Óriási konfliktus lett, amikor mondtam, hogy nem akarok szülni még egy gyereket, hanem vissza akarok menni a munkahelyemre” – meséli Olga. Hasonló folyamat játszódott le a másik négy megszólalónk házasságában is. Minden esetben az esküvő után jött a feketeleves, és derült ki, mennyire másként képzeli el a két fél a jövőbeli közös életüket. A férjek egyre kontrollálóban, egyre nyomasztóbban kezdtek viselkedni, apránként egyre szorosabbra húzva a nők nyaka körüli pórázt.
Az esküvő után jött a feketeleves
„A legtöbb férfi nem kifejezetten bántalmazóként van felnevelve, de a patriarchátus, a magyar közeg abszolút arra szocializálja a nőket és a férfiakat is egyaránt, hogy a férfinak többlet hatalma van egy párkapcsolatban” – magyarázza a jelenséggel kapcsolatban Spronz Júlia, aki hangsúlyozza, hogy az érintett férfiak általában nem egyik napról a másikra válnak segítőkész férjből kontrolláló zsarnokká. A hagyományos nemi szerepeken alapuló gondolkodásuk és értékrendjük valószínűleg már a házasságuk előtt is ugyanúgy megvolt, az esküvő után azonban sokkal több lehetőségük lett a gyakorlatban is megvalósítani az elképzeléseiket.
Azért válik kontrollálóbbá a férfi házasság és gyerekszülés után, mert akkor válik jóval kiszolgáltatottabbá a nő.
A kapcsolatból már nincsen visszaút, már nincsen menekülés, és ilyenkor mutatja ki a férfi a foga fehérjét. A hagyományos nemi szerepek pont arról szólnak, hogy az anya otthon van, végzi a házimunkát, szüli a gyerekeket teljes kiszolgáltatottságban, miközben a férfi a ház ura, aki lapátolja haza a pénzt, és mindenből a legjobbat kapja. Van egy hatalmi leosztás. A férfi az, aki az anyagi javaknak az ura, és gyakorlatilag a családtagok életének is a birtokosa. Évezredek óta ez a hagyományos felállása a házasságoknak, csak annyival vagyunk manapság előrébb a középkorhoz képest, hogy jogilag történtek előrelépések az egyenlőség terén, például a nők az otthoni robot mellett még jövedelemszerző tevékenységet is végezhetnek. De a gyökereknél nem sok minden változott” – mondja a jogász.
Mind az öt nő házasságában a tradicionális nemi szerepek és a férfiak ebből fakadó többlethatalma okozta a problémát. A férjek ragaszkodtak a családfői státuszukhoz, és elvárták a feleségeiktől, hogy az otthon falai között maradva, lemondva a saját vágyaikról és terveikről biztosítsák számukra a kényelmes hátországot.
Ez az asszonyok sorsa
„Teljesen másfelé tartottunk, de én akkor ezt nem láttam. A volt férjemnek megvolt a saját célja, a karrierjét akarta építeni, és a család is csak egy projekt volt, amit kipipálhatott. A férjem örült neki, hogy otthon vagyok, hogy rendben tartok mindent és nevelem a gyerekeket. Folyamatosan azt hallottam, hogy ez az asszonynak a sorsa, hogy kötelességem ezt csinálni, hiszen a férjem miattunk dolgozza halálra magát. Jó munkát végeztem, a gyerekek boldogok voltak, és ez engem is boldoggá tett egy ideig. Aztán, ahogy jött az egyik gyerek után a másik, és a munka is megsokszorozódott, nem is nagyon volt időm azon gondolkozni, hogy én esetleg bármi másra is vágyhatnék. Mindeközben ő szinte alig volt otthon, és én minden egyes figyelmességért nagyon hálás voltam” – meséli a 46 éves Elena, akinek a 17 évig tartó házasságából összesen négy gyereke született. Elena 9 éve volt otthon a három gyerekével, amikor egyre erősebben kezdte érezni, hogy valami nincs rendben az életével, hogy egyszerűen már nem teszi boldoggá a kizárólagos háziasszonylét. Ekkor határozta el, hogy újra vissza szeretne térni a munka világába – ám a terveit végül egy újabb terhesség keresztbe húzta. „A negyedik gyerek véletlen volt. Úgy véletlen, hogy én nem igazán akartam az aktust, de ő kierőszakolta és újból terhes lettem. Ezután megint jó pár évig otthon kellett maradnom.”
A korábban független nagyvárosi életet élő Janka számára természetes volt, hogy a házasság után ő és a férje is a tradicionális nemi leosztás szerint élik a mindennapokat. Janka a munkája mellett rendben tartotta a háztartást, bevásárolt, takarított, miközben a férje ezekből a feladatokból nem volt hajlandó kivenni részét. A férfi a házasságuk előrehaladtával újabb és újabb szabályokat állított a felesége elé, és elvárta, hogy az otthonuk négy fala között minden az ő igényei szerint történjen. „Általában fél 9-kor ment el és délután 4 körül itthon volt, és az volt az elvárás, hogy amikor otthon van, nem mehet semmilyen háztartási gép, mert az őt zavarja. Akkor már nekem sem szabadott dolgoznom, készenlétben kellett állnom. Úgy kell elképzelni, hogy például a reggeli után nem mosogathattam el a kávésbögrét sem, mert ott kellett állnom mellette, hogy nézzem, ahogy felveszi a cipőjét” – meséli Janka, majd hozzáteszi, hogy a férjét még az is zavarta, ha ő elment vécére. A férfi bizarr szabályainak megfelelve a nő képes volt a szomszéd barátnőjéhez átjárni, ha kis vagy nagy dolga volt, mert házastársát bosszantották a vécézéssel járó hangok. Mindemellett a férfinak a szex terén is komoly elvárásai voltak: mindegy volt, hogy a felesége akarta-e vagy sem, hogy menstruált, beteg volt, vagy éppen terhes, Jankának teljesítenie kellett „asszonyi kötelességeit.” „Neki elvárásai voltak, ő ragaszkodott a minimum kétnapi, de inkább napi ürítéshez. Mert ezt leginkább csak így nevezném.”A férfi egyre fullasztóbb kontrollja nagyon hamar verbális és pszichés bántalmazásba ment át.
Veráéknál hamar jött a gyerek, alig egy évvel a házasságkötésük után. Ekkor költöztek be az újonnan épített családi házukba is. Vera azt mondja, a férje ezután kezdte egyre szigorúbban megítélni az ő háziasszonyként elvégzett munkáját. „Ahogy beköltözünk gyakorlatilag tisztaságmániás lett, nem lehetett rálépni a padlóra, mert megmaradt a lábnyom. Teljesen betegessé vált ez nála” – mondja a nő. A tisztaságot ugyan a férfi megkövetelte, de ő maga „természetesen” nem vette ki a részét a háztartás vezetéséből – és ugyanúgy később a gyereknevelésből sem. Ha éppen olyanja volt, játszótársként jól tudott funkcionálni, de azon kívül mint apa, mint felelősségteljes szülő, Vera elmondása szerint, nem igazán tudott működni. Ahogy teltek a házasságuk évei, Vera férje is egyre keményebben próbálta felesége életének minden pillanatát ellenőrzése alá vonni. Mikor a gyerekek nagyobbak lettek, Vera vágyott rá, hogy végre kicsit magával is foglalkozzon: el szeretett volna járni sportolni, a barátnőivel találkozni. A vágyait azonban a férje nem nézte jó szemmel. „Folyamatosan kritizált, hogy kövér vagyok és csúnya. Az viszont nem tetszett neki, amikor elkezdtem futni, mert szerinte egy anyának mindig a gyerekével kellene lennie. Amikor végül lefogytam, akkor azzal jött, hogy biztos kurva vagyok, és az esti futás helyett férfiakhoz járok. Mindig mindent úgy csináltam, ahogy kérte, és mégis én jöttem ki rosszul.” A lelki és verbális abúzus mellett a férje alkalmanként fizikailag is bántalmazni kezdte a nőt.
A 17 évig tartó házasságában Evelinnek három gyereke született, és a férjével számtalan hullámvölgyön mentek keresztül, míg végre a nő ki tudta mondani, hogy nem szeretne így tovább élni. A férje szintén tisztaságmániával kezdte a felesége fegyelmezését, majd az évek során eljutottak oda, hogy már azért is büntette a nőt, mert gyereket szült. Bűntudatot ébresztett Evelinben, ha a nőnek karriertervei voltak, vagy ha a terhességek után le szeretett volna fogyni. „A kisebbik fiam hároméves volt, amikor tizenvalahány év után újra elkezdtem bejelentett 8 órában dolgozni. Onnantól kezdve folyton féltékeny volt, ráadásul addigra már ő sokkal többet keresett, mint én. Az én fizetésemet az utolsó forintig elköltöttem fogyóeszközökre, pelenkára, élelmiszerre, mindenre, ami a mindennapokban kellett. Ő pedig olyasmire költött, aminek nyoma volt. Minden az ő nevére került, az autó, a lakás.” A férfi szépen lassan elkezdte kiszorítani Evelint a közös vagyonukból, és hogyha ebből a közös pénzből bármit is hajlandó volt venni a feleségének, úgy állította be, mintha ezzel kegyet gyakorolna a nő felé. „Mindig ostorozott azért, hogy én sokat költök, de amikor neki gyorsasági motort kellett venni, vagy két autót, mindig volt pár millió a zsebében.”
Ugyan a házaséletüket idővel mindannyian egyre fullasztóbbnak érezték, rengeteg más nőhöz hasonlóan, sokáig az öt interjúalanyunk sem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mitől is szenvednek. Legbelül mindannyian érezték, hogy valami nincs rendben, hogy boldogtalanok, de nem tudtak mit kezdeni ezekkel a negatív gondolatokkal.
Legbelül mindannyian érezték, hogy valami nincs rendben
„Gyakran tapasztaljuk a munkánk során, hogy a jobb társadalmi státuszú nők számára a bántalmazó kapcsolat egyet jelent a veréssel. Miközben a családon belüli erőszaknak rengeteg formája van a fizikai erőszakon kívül is. A középosztálytól felfelé nem a verés és a fizikai bántalmazás a jellemző, hanem a kontrollálás és a lenyomás” – hangsúlyozza Spronz Júlia, akinek a véleménye szerint mind az öt interjúalanyunk házassága kimerítette a bántalmazó kapcsolatok fogalmát. A jogász szerint minden olyan párkapcsolat bántalmazónak minősül, ahol nem egyenlőek a felek közötti erőviszonyok, ahol az egyik félnek nagyobb mozgástere, több lehetősége, joga és hatalma van, mint a másiknak és ezzel vissza is él. Egy egészséges, nem bántalmazó kapcsolatban a felek nem félnek a másiktól, nincs köztük hierarchia, és egyáltalán nincsenek hatalmi eltolódások. „Nagyon nagy probléma, hogy sokszor a nők sem tudják megnevezni azt a helyzetet, amiben vannak – teszi hozzá. – Az intellektuális bántalmazó párkapcsolatban élő ügyfeleknek szoktam tanácsolni egy módszert, amivel letesztelhetik, hogy az ő kapcsolatuk milyen. Meg szoktam kérdezni tőlük, hogy gondolkoznak-e a partnerük fejével, mielőtt valamit csinálnak, vagy megvesznek mondjuk egy drágább ételt? Gondolnak-e arra, hogy mit fognak mondani a férjüknek, ha hazamennek? Tehát előre lejátszanak-e ezekben az esetekben egy párbeszédet a fejükben a partnerükkel? Az esetek többségében erre igen a válasz. Ha viszont egy kapcsolat nem bántalmazó, akkor nem kell a nőnek – aki egy felnőtt ember – a cselekedeteit, viselkedését egy másik felnőtt ember előtt legitimálnia, magyaráznia. Hogyha még valami hülyeséget is csinált, nem kell attól tartania, hogy annak szankciója lesz a párkapcsolatban, hogy olyan következménye lesz, amitől félnie kell” – mondja Spronz Júlia.
Ahogy az interjúalanyok példája is mutatja, rendkívül gyakori, hogy a házasságokban az egyik fél (jellemzően a férfi) pénzügyileg leuralja, bántalmazza a társát. Az ilyen kapcsolatban a férj anyagi függőségben tartja a feleségét, így az nélküle nem lesz képes boldogulni. Tökéletes alkalom az anyagi függéség kialakítására a gyerekvállalás: a nő a szülés miatt kiesik a munka világából, esetleg nem tudja befejezni az iskoláit, beszorul az otthon falai közé és teljesen kiszolgáltatottá válik a férjének. Mivel nem lesz önálló keresete, sok esetben megtakarítása sem, a kapcsolatból is nehezebben tud elmenekülni. De pénzügyi elnyomás akkor is fennállhat, ha a nőnek van valamennyi önálló jövedelme. Ahogy Evelin példája is mutatja, a férj ilyenkor fillérekre menően elszámoltatja a feleségét – a nő nem költhet szabadon, minden tételről el kell számolnia, gyakran megalázó módon. Mindeközben a feleségnek általában fogalma sincs róla, hogy a férje mire költi a közös pénzt. A férfi nem avatja be a befektetési terveibe, a megtakarításiba, mondván, hogy a nőnek semmi köze hozzá, ez az ő keresménye és egyébként sem ért a pénzügyekhez.
Spronz Júlia azt is tapasztalja, hogy a bántalmazó partnerrel élő nőket sokszor a környezetük nyomja vissza a kapcsolatba. Még ha a nők érzik is, hogy valami nem stimmel, a család, a barátnők elhitetik velük, hogy minden rendben van – vagy ha nem is rendben, mindenkinek ugyanilyen rossz a párkapcsolata. Olyan káros közhelyeket puffogtatva, mint hogy „a férfiak már csak ilyenek”, vagy, hogy „egyébként is a nők a felelősek a párkapcsolatok érzelmi működtetéséért”. Hasonló történt Evelin esetében is, amikor a nő elmondta a szüleinek, hogy boldogtalan a házasságában és a válást fontolgatja. „A családomtól azt hallgattam, hogy a férjem egy áldott jó ember, hogy keresve sem találnék nála jobbat, hogy én rúgom fel a család békéjét, és tönkreteszem a gyerekek életét. Senki nem látta azt, hogy hogyan viselkedik velem négyszemközt, hogy milyen szinten bánt. Senki nem látta az erőszakos dolgait a házasságunkban. Nyilván ezek mindig négyszemközt zajlottak. A gyerekeket nem bántotta sose, de a verbális, az anyagi és a fizikai erőszak mind jelen voltak az életemben, csak nem vettem észre, nem tudatosult bennem. Egy NANE-előadás után esett le, hogy úristen, hát én ebben élek.”
A válás
Még ha hosszú évek is kellettek hozzá, végül mindegyik interjúalany meghozta a döntést, és beadta a válást. A szakítás mindegyikük házasságában hidegzuhanyként érte a férjet – hiába nem volt boldog már évek óta a kapcsolatuk, a férfiak nem akarták feladni a kényelmes életüket. Mindegyik férj igyekezett minél jobban megnehezíteni a felesége önállósodását, volt, aki attól sem rettent vissza, hogy fizikai erőszakot alkalmazzon.
Evelin úgy látja, hogy ha ő nem lépett volna, a férje magától sosem adta volna be a válókeresetet. Hiába nem tudtak már párként együtt élni, a férfinek az egyenlőtlen felállás tökéletesen megfelelt. „Ő inkább megkereste volna magának a külön utakat, de nem lépett volna ki. Miután látta, hogy nem tud eltántorítani a válástól, kibújt belőle az az énje, ami mindig is ott volt, csak nem vettem észre. Megfenyegetett, hogy én a csupasz seggemmel fogok kiszállni ebből a házasságból, hogy nem gondolom, hogy azért gürizett, hogy most nulláról kezdje újra az életét. Azt mondta, hogyha elválok tőle, tönkreteszi az életem. Abszolút azzal kellett szembesüljek, hogy én 17 évig egy teljesen más világban életem. Hihetetlen, hogy mennyire nem vettem észre az intő jeleket” – meséli.
Janka egy utolsó utáni próbálkozás gyanánt rábeszélte a férjét, hogy járjanak párterápiára, hátha helyre tudják még hozni a kapcsolatukat. Az egyik ülés után azonban a pár között kirobbant egy nagy vita, és a férfi a nő fejéhez vágta, hogy felesleges tovább járniuk, mivel Jankával van a baj, mint mondta, ő az elmebeteg. Janka ekkor ajánlotta fel a férjének, hogy váljanak el, aki erre üvöltözni, őrjöngeni kezdett és elzárta a feleségét a közös gyereküktől. „Nem engedett elválni. Én próbáltam ezt vele megbeszélni, de azon kívül, hogy összetört két széket és üvöltözött, nem történt semmi. Segítséget kértem a NANE-tól és a PATENT-től, majd felkerestem egy ügyvédet. Lett egy kis megtakarításom, miután visszavásároltam az életbiztosításomat, és gyakorlatilag a gyerekemmel elszöktünk otthonról. Úgy jöttem el, hogy hagytam neki egy levelet, küldtem neki e-mailt, lecseréltem a telefonszámomat, hagytam egy közösmegegyezés-tervezetet, az ügyvédem telefonszámát, és fényképeket készítettünk, hogyha őrjöngésében szétverné a lakást, tudjuk bizonyítani, hogy nem én csináltam.” Bár a férfi a hároméves gyerekük nevelésében egészen addig nem igen vett részt, a per során kizárólagos felügyeletet követelt. A bíróság pszichológiai vizsgálatot, és környezettanulmányt rendelt el, amely során megállapították, hogy a férfinak indulatkezelési problémái vannak, és az anya az alkalmasabb a gyerek felügyeletére.
Noha egyik interjúalany sem tagadja, hogy a házasságában voltak szép pillanatok, a válás kimondását mindannyian megkönnyebbülve fogadták. „Nagyon jó érzés volt, mikor vége lett. Amikor ott álltunk a bíró előtt, mind a ketten azért ejtettünk egy könnycseppet, mert mégiscsak lezárult 17 év, amit együtt töltöttünk. Ami majdnem a fele volt az addigi életünknek. De utána végtelenül boldognak éreztem magam, hogy végre megszabadultam” – mondja Elena.
Ésszel házasodjatok!
Az első sikertelen házasságát az öt nő különbözőképpen tudta feldolgozni. Van, aki számára olyan traumatikus élmény volt, hogy végérvényesen elvesztette a hitét a házasság intézményében, míg mások azóta már ismét férjhez mentek – több-kevesebb sikerrel. Olga a válása közben találkozott a második férjével, akivel végre a kémia is működött, és nem csak egy véletlenül összejött baba miatt házasodtak össze. A kapcsolatuk nagyon gyorsan haladt, és az első 8 hónapban minden tökéletesnek tűnt. Két hónappal az összeköltözésük után azonban kiderült, hogy a második férje egy kifejezetten agresszív bántalmazó: a férfi többször is megverte Olgát – volt, hogy terhesen. A nő második válási huzavonája jelenleg is zajlik. „Üzenem mindenkinek, hogy az első red flagnél, amikor agresszió van, akár csak verbális, le kell lépni. Nem szabad maradni, mert nem változnak. Ésszel házasodjatok: házassági szerződés, külön vagyonnal, stabil biztos munkahely, spórolt pénz, külön egzisztencia. Mert a férfiak meggyőződése, hogy a nőt, ha szült, a gyerekkel sakkban lehet tartani, Ami sokszor igaz is” – tanácsolja Olga.
Jankának másodjára szerencséje volt, egy kifejezetten progresszív nézeteket valló, feminista férfival hozta össze a sors. Ennek köszönhetően a jelenlegi élete össze sem hasonlítható az első házasságával. „Az első olyan volt, mint amilyen az átlag magyar házasság. Az nem volt normális. Az nem normális, hogy futva közlekedsz a lakásban, hogy ki is legyen teregetve, a mosogatógépbe is be legyen pakolva, miközben a gyerek is sír, és neked nem szabad megzavarnod a férjedet. A mostani házasságomban, ha tele van a szennyes kosár, akkor mire hazaérek, ki is van teregetve. Teljes mértékben partnerek vagyunk. Nem kell kiosztani a feladatokat, hanem magától észreveszi. Szerintem, amíg bárki viccből úgy emlegeti a vele élő férfit, hogy az uram, addig sajnos nem lesz előrelépés.”
Evelin teljesen biztos benne, hogy soha többé nem fog férjhez menni, és arra is tudatosan törekszik, hogy a kislányát felkészítse a felnőtt életre, illetve a párkapcsolatokra. Mint mondja,
nem szeretné, ha hozzá hasonlóan a lánya is azt gondolná, hogy egy nő életének a házasság lehet az egyetlen célja.
„Nem szeretném, ha ő is elhinné a házassággal kapcsolatos rózsaszín cukormázas hülyeségeket. Ne gondolja, hogy a házasság az egy életcél. Bennem fel sem merült gyerekkoromban, hogy felnőhetek úgy is, hogy nincs férjem. Hogy boldog lehetek valakivel papírok nélkül. Szeretném, ha tanulna, ha képezné magát, hogy minél önállóbb lehessen, és hogy olyan tudás birtokában legyen, ami eleve kizárja, hogy könnyen megvezessék. Nem kötelező gyereket szülnie, nem kötelező férjhez mennie. Véleményem szerint a házasság intézménye maximálisan a férfiak kiszolgálására épül. Egy házasságban a nők mind érzelmileg, mind anyagilag, mind fizikailag ki vannak szolgáltatva a férjüknek.”
Fotó: Getty Images
